Kinek nehezebb? Anyának, apának? - a Mentál Liget fesztivál margójára

VIGYÁZAT!
Rózsaszín felhők és csillámpónik helyett mélyvíz következik!

Egy gondolat bánt engemet... kezdhetném józsefattilásan, és amúgy tényleg: egy gondolat nagyon bánt engem: egész konkrétan az a gondolat, hogy híd vagyok az előttem élt/élő és az utánam következő generációk között. Méghozzá egy elképesztően átalakuló világban, egy bennem erősen átalakuló értékrenddel.
Híd: a közvetítő tehetetlenségével.
Híd: az egyetnemértés elveszettségével.
Híd: a kapaszkodó hiányával.
Híd: a mintaadás súlyával.
Híd: a szűrő optikájával.
Híd: a választás felelősségével.

AHONNAN JÖVÜNK

Az, ahonnan jövök - egyre inkább ráébredek - egy teljesen más világ volt. Klisék visszhangoznak bennem: "az asszonynak a konyhában a helye", "te akartál gyereket", "örülj, hogy nem iszom el a pénzt", és még sorolhatnám. Biztos minden legalább negyvenéves  emlékezetében vannak ilyen gondolati panelek. Hja, arrébb hessegetjük, mintha ezt meg tudnánk tenni, de nem: ezek makacs panelek.

Alakot változtatnak, és a szőnyeg alól is előkúsznak: amikor az apa segít az anyának, amikor az apa hazamegy pihenni, amikor az anya csendben sír, mert a rendes lányok csendben sírnak (hogy egy rám nagy hatást tett darab - egyúttal könyv - címét idézzem), vagy épp amikor az anya a gyerekkel kiabál feszültségében, vagy amikor a szülői együtt-töltött idő vágyára legyintés következik, amikor a szülőire az anyák sorakoznak fel. Gesztusokká lesznek, átalakulnak a mantrák, és marnak: megmételyeznek: a kapcsolatainkat és végsősoron átalakítanak minket olyanná, amilyenek nem akartunk lenni.

AHOVA TARTUNK

Mindaddig ezt teszik, amíg megálljt nem parancsolunk. Amíg azt nem mondjuk: ELÉG. Amíg fel nem ébredünk a csipkerózsika-álomból és tudatosan nem választjuk meg az értékeinket, amiket az életünkben nemcsak követni, de élni is akarunk. 

És hogy mi ebben a fájdalmas? Hát pont ez: elgémberedve, lezsibbadva, lelohadt érzelmi izmokkal ébredni az évszázados álomból, és nekiállni, leporolni az értékrendet. Önerőből, álomportól ittasan. Mintha egy telefirkált papíron kezdeném szétválogatni a kusza vonalak közül azokat, amiket meg akarok tartani, amiket meg tudok nevezni, és amiket ki akarok radírozni. Sziszifuszi. Mint az, amikor egy tál összeöntött lencsét és rizset kell szétválogatni.
És ha valaki szereti a struktúrát és tűri a monotonitást, akkor még élvezheti is persze. De ez egy baromi küzdelmes út. Én évek óta járom. Évek óta dobom le a hagymahéjak közül azt, ami már nem a sajátom. És elkezdtem megsejteni a végét, de még tart az átalakulás.
A legfrissebb kutatások szerint - mondja a terapeutám - minimum öt év a változás: onnantól, hogy felismered, elkezded átírni a mintákat, addig, míg ösztönös viselkedéssé válik az új. Ja, és ez fájdalmas. És amennyire felemelő, hogy el lehet jutni oda, ahova vágyom, annyira bántó is ez a gondolat: évekig tart az átírás... egyedül vágom az utat a sűrű sötét rengetegben.

ANYA, APA, NŐ, FÉRFI SZEREPEK

Hogy lehozzam a földre magasröptű elmélkedésemet, idézek pár gondolatot, amit a számomra egyik legkiemelkedőbb májusi élmény, a Mentál Liget fesztivál hozott. A programban kiemelt szerepet kapott Csányi Sándor és hogy ő ki a szerepei mögött. Inspiráló volt arról hallani, hogy színészünk prózaibb szerepeit is tudatosan éli: saját maguk által szervezett alkoholmentes, rendszeres férfikörben őszintén ránéz arra, hogy hogy van apaként, férjként, férfiként egy olyan világban, amelynek hozott öröksége az érzelemmentes=férfias nevelés. Na, remélem, ha eddig elolvastad, folytatod, mert még izgalmasabb gondolatok következnek férfiak szájából (wow!!).

Az előbb említett riportnál is dinamikusabb, erőteljesebb hatást tett rám az, ahogy Süveges Gergő, Fiáth Miklós, Lacfi András, Végh Mátyás Metha és Nagy-Józsa Dorka között pattogott a szó "És a férfiakkal mi van?" - az önismeret és önértékelés hatásai című beszélgetésben. A székhez szögezett a résztvevők erős jelenléte, transzparens megnyilatkozásaik és bátor felvállalásaik. Dorkát mindig imádom hallgatni, most is sokat adott a beszélgetéshez, ahogy a felütésben vállalta minden moderátori nyomást elutasítva, hogy szerinte nincs különbség férfi és női szerepek között. Nyilvánvalóan van biológiai különbség, de a modern szerepek lényegesen átalakultak. 
"A ciklustörés minden generációnak lehetősége." - növelte a tétet Lacfi András - elsőként ezt a gondolatot jegyeztem fel szó szerint magamnak. Számomra bizsergető volt férfitól hallani ezt úgy, hogy a saját hátterét, annak súlyát is megmutatja, és ezáltal olyan önreflexióra ad mintát, ami szerintem közelebb visz valódi, emberi mivoltunkhoz.

Metha számára a legfőbb kihívás az életben, hogy a gyermekei számára hiteles legyen apaként. Nem az elkendőzés, nem a szőnyegalásöprés vagy elkerülés mintája az, amit visz, hanem a valódi emberi kapcsolódásé: apa legyen megbízható: az van, azt cselekszi, amit mond, amit érez, kimond. Végtelenül egyszerűen hangzó, a dummyscrolling nagymenőiként azonban végtelenül nagy kihívást jelentő első lépést idéz: "amikor a gyerekeimmel beszélek, belenézek a szemükbe".

A beszélgetésből kihallatszott, hogy az, hogy a magyar társadalom maszkulin, arra is hatással van, ahogy ma Magyarországon vezetőként segítőhöz fordulni alapvetően még mindig a gyengeség jele a férfi vezetők körében. Ezen a ponton végtelen reménnyel és hálával telt a szívem, ahogy a coachként hozzám forduló férfi vezetőkre gondoltam. Majd az is kiderült, hogy lassan eljutunk a szubjektív prognózisok szerint oda e honban, hogy tiszteletet ébresszen a segítőhöz, akár terápiába járás férfiként, főleg ha ennek pozitív hatása a vezető környezetében is érzékelhetővé válik. Én nagyon és szívből drukkolok, hogy ez eljöjjön. 

KINEK NEHEZEBB?

Költői volt az utolsó, általam lejegyzett kérdés, hogy ugyan úgy tűnik, hogy mindannyiunknak szüksége van rá, hogy megéljük az esendőségünket, azonban igényünk van-e rá. És innen azzal a szállal folytatom a gondolatmenetet, amit a Wellbeing Szövetség jelenlévő kollegájával nyitottunk ki a szünetben: az anyáknak, vagy az apáknak nehezebb-e?

A nők könnyebben beszélnek az érzéseikről, könnyebben kiadják magukból azokat és szociálisan is könnyebben kapcsolódnak. Ezek persze megint generalizált állítások, hiszen azon túl, hogy a ventillálást hasznosabbnak könyveljük el, mint a saját levünkben fővést, arról már nem szól a fáma, hogy a ventillálás milyen mintákat táplál, mennyire kritikus, önigazoló, destruktív és mennyire ad teret a fejlődésnek. Innentől pedig mindegy, hogy többet, könnyebben, vagy kevesebbet és nehezebben. Számomra a kérdés, hogy van-e értelme annak a beszélgetésnek és van-e benne tanulás.

Az már inkább tény, hogy a női köröknek reneszánsza van, míg a férfi körök az elmúlt évtizedben kezdtek kivirulni. Hurrá-hurrá! Szerintem is fontosak! És csodálatosnak tartom, hogy férfiak belátják, hogy érdemes a megváltozott szerepeiket a régi mintába való kapaszkodás helyett egymásba kapaszkodva felépíteniük.

Ettől persze a nőknek is nehéz: a rendes lányként csendben felnőtt nőknek, az elismerés nélkül maradó láthatatlan munka terhe alatt, a rengeteg elvált családot érintő aránytalanságok terhe alatt, ahol a nő (mint én magam is) kevésbé képes hátradőlni, mint egy olyan otthonban, amit két fizetésből és két felnőtt szabadidejéből tartanak fent. Csodás hazánkban még erősen divat a stigmatizáció, a szégyen, a megbélyegzés: és ez igaz arra is, aki elvált és arra is, aki vele maradt. Igaz sokszor a volt házastársak között (ahol a gyerek érdeke nem tud érvényesülni), és még a távolságból is haragot táplál mindkét vagy egyik fél.
És egyáltalán mindenki életét jobban látja itthon a külső szem.
Vagy épp nem akarja látni. És hozzá sem szól a másikhoz. 

Én alapvetően azt látom, hogy az ítélkezés és közöny helyett az elfogadásra és együttérzésre építő sorstársközösségek szerepe kiugrásszerűen megnő. Nem véletlenül hoztam én is létre a Nem vagy egyedül - elvált, kisgyerekes anyák csoportját. Szükségem volt, van egy térre, egy közegre, ahol a megélésem, a nehezem letehető, újragondolható, átírható. Nekem már most sok segítséget adott ez a csoport, és én is beleteszek. Őszintén bízom abban is, hogy ez a fajta hozzáállás, ahogy egymást tartjuk, inspiráljuk pillangóhatásként átterjed más kapcsolatainkba, más szerepeinkre.

Számomra is az a legfontosabb, hogy a gyerekeim szemében hiteles legyek. Szeretnék tudni mindig hosszan, a legkényesebb kérdéseik közepette is belenézni a szemükbe.
Nekem reményt ad és megtartó erővel bír, hogy vannak apák, vannak férfiak, akik ezt képviselik.
Ezzel ki is lépek saját sorstársközösségi burkomból, és hálámat fejezem ki azon férfiaknak, akik kiállnak a színpadra, beszélnek, megmutatják az útjukat és másokat is inspirálnak, sőt egy női beszélgetőpartnert is maguk közé fogadnak. Ez nekem is reményt ad.

Hogy ez végső soron a férfias, megtartó, védelmező erő manifesztációja? Ez csodás engedély számomra is a világban, hogy éljem az én nőies érzékeny, érző, odaforduló és befogadó minőségemet. Így teljes a képlet, így teljes a kép.
Köszönöm, hogy reményt adtatok a beszélgetéssel!
Köszönöm, hogy inspirációt adtatok egy engem régóta foglalkoztató gondolatmenet leírásához!

ÁÍTRÁS, FELKÉSZÜLÉS

Utolsó gondolatként azoknak, akik életszakaszváltás előtt állnak: nem kell mindezt utólag megélni.
Fel lehet készülni az új szerepeinkre! Eszközök is vannak! Fel lehet készülni az asszonyságra, az anyaságra. Én éppen ezért készítettem több számomra jelentős hazai szakértő bevonásával a (Meny)asszonynaplót és a Kismamanaplót. Vigyétek hírét! (A naplók itt rendelhetők meg)
A nőknek is rengeteg dolguk van még saját hozott minták átírásával, saját értékeik újradefiniálásával.
És hátha eljön egy férfinapló ideje is!

Végső soron abban bízom, hogy ha tudjuk egymást eléggé inspirálni, bármilyen közösségben, csapatban, munkahelyen, jobban tudjuk egymást tartani. (Ezt a szemléletet képviseljük a Team Compass-ban is, szervezetfejlesztő team coachként.)

A minták átírásában együtt vagyunk!

Te mit teszel magadért?
Te mit teszel a tieidért?