Egyedülálló nyaralás - címszavakban

2025 nyara eddigi életemben mindenképpen egyedülálló. És ez a nyár a szó másik értelmében is az egyedülállóság nyara a számomra. Mégis hogyan éltem meg mindazt az időt, amit a gyerekekkel töltöttem? Mit adott? Mit vett el? Hogy erősített? Hogy tudatosított? És mire késztet?

Az elmúlt négy és fél hét után, amit a gyerekekkel együtt töltöttem, sokminden kavarog bennem. Az első két hétben az otthonunkat rendezgettük, Velencei-tavat körbebringáztuk, vidékre utaztunk a szüleimhez, majd nyaraltunk. A nyaralásunkhoz kapcsolódó fő megéléseim az alábbiak, és ki is fejtem mindegyiket, mert egyébként csak felszínre kerülő szavak lennének.

• BÜSZKESÉG - három okból is büszke vagyok magamra és ennek a nyaralásnak a megszervezésére:
  1, Egyrészt mert kezdeményeztem egy számomra családi szempontból fontos utazást az idős szüleimmel közösen, miután rádöbbentem, hogy a lassan nyolc éves fiam még nem járt Erdélyben - ahova én gyerekként nyaranta "hazajártam". Így a gyermekeimmel együtt bejártuk azokat a helyeket, ahol a szüleim felnőttek. Bakancslistás élmény volt, és ha erre bármi okból ebben az életben nem került volna sor, megbánás és szomorúság lenne bennem. Most azonban megkönnyebbülés és elégedettség jár át.
  2, Büszke vagyok arra is, hogy a szüleimmel töltött időt követően komoly szervezéssel egy fizikai kihívást jelentő és magunkba vetett bizalmat igénylő programot állítottam össze. Figyelembe vettem, hogy mind jó állóképességűek vagyunk, szeretjük a természet közelségét és figyelembe vettem, hogy a fiam a 3 évvel ezelőtti Triglav-túrám óta mondogatja, hogy mennyire szeretné, ha elvinném őt is a magashegyekbe. Elmentünk egy számomra régóta áhított helyszínre: a 84 tengerszemmel ékes és számtalan pataktól tarka, tündérösvényekkel tagolt, gyönyörűségesen szép, számomra No. 1 nemzeti parkká előlépett Retyezátba, és ez a teljes utazásunk csúcspontját jelentette. Itt volt olyan, hogy egy nap 25 ezer lépést is megtettünk, és 1000 méter szintkülönbséget megmásztunk, ami egy fantasztikus teljesítmény tőlem is, nemhogy a 8 és 12 éves gyermekemtől, és ezt követően más mosakodási lehetőség nem lévén az amúgy is legjobbat választottuk: a hideg patakban fürödtünk.
  3, Harmadrészt azért vagyok büszke magamra, mert hosszas latolgatást követően tudtam a leghalkabb belső hangra hallgatva úgy dönteni, hogy a barátom nélkül, hármasban, a gyerekekkel egyedüli felnőttként vágok neki ennek az utazásnak. Büszke vagyok, hogy meghallottam az igényemet: a gyerekeimmel való időtlen, zavartalan, egymásra hangolódás szükségességét, és büszke vagyok arra, hogy ezt mertem képviselni.

• KIMERÜLTSÉG -  Elfáradtam attól, hogy reggeltől estig két másik lényre figyeltem, miközben magamnak kevés figyelmet tudtam adni (és még nem vagyok annyira feketeöves, hogy ilyen körülmények között is tökéletesen figyeljek magamra). Ebben volt jó is, hiszen esélytelenné vált, hogy a munkám vagy bármi komolyabb jövőtervezés, problémamegoldás eszembe jusson. Az itt és most volt az egyetlen lehetőség. És tulajdonképpen ezt akartam, ezt kértem. Ezzel együtt mégis kihívás volt. Ahogy az egyedülállóságot sem azért választottam, mert könnyűnek gondolom. Szóval kérlek, ne mondd azt, hogy "dehát ezt akartad, nem?" Ebből nem fogok empátiát kapni.
  A nyaralás felért egy agyi kisüléssel. Minden este a gyerekekkel feküdtem, és aludtam el, és velük keltem. Azaz a fizikai és mentális fáradtságomnak megadtam magam. A mentális fáradtság felhalmozódó részének lazításán pedig most dolgozom, hogy a gyerekek nem velem vannak. Örömmel adok teret és időt annak, hogy megemésszem és leülepítsem a sokféle élményemet.
• ELÉGEDETTSÉG - elégedett vagyok, hogy ebben a 32 napban tudtam a jelenlét tőlem telhető maximumát hozni a gyerekekkel. Jelentősen lecsökkent a képernyőidőm, alig használtam telefonálásra a telefonomat (csak néhány jól-vagyunk és hogy vagy? üzenetre és hívásra), a gépemet párszor nyitottam ki: a közbeiktatott konzultációkon munkához és szállásfoglaláshoz, a bő két hetes nyaralásra el sem vittem. Elégedett vagyok az előkészületekkel, a jelenlétemmel, és várakozáson felül csodálatos élményeinkkel.
• SZOMORÚSÁG - ha arra gondolok, hogy az utazásunk során több alkalommal éreztem magam magányosnak, túlterheltnek a szervezési, ellátási, autóvezetési feladatok közepette, és ennek a feszültsége hangosan kibukott belőlem, szomorúság tölt el. Öröm volt az ürömben, hogy ezeket az epizódokat mindig olyan órák követték, ahol a gyermekeim figyelmesebbek és segítőkészebbek voltak. Ha arra gondolok, hogy most lenne jó még két hetet együtt tölteni, hogy ezek a tanulások egymásról és a mi családi helyzetünkről elmélyüljenek, beérjenek, szomorúság van bennem.
  Akkor is eltölt a szomorúság, ha belegondolok abba, hogy milyen kihívás nekem is, és a fiamat körbevevő felnőtteknek a következetes határtartás, és hogy ebben mennyire egyedül vagyok. Támogatásra és közös értékrendre van szükségem, és fogok ezért tenni ott, ahol lehet. 

• MEGKÖNNYEBBÜLÉS - ha felidézem a gyerekek riadt tekintetét felváltó őszinte könnyeket, a segítségkínáló kérdéseiket, a megfeszülő arcizmaim lassú engedését, és a mély beszélgetéseinket arról, hogy kinek mi a szerepe egy ilyen utazásban, mi kell ahhoz, hogy mindenki megélje, hogy nyaral (anya is nyaral), hogy kimondjuk, hogy ki mire vágyik, és mindez hogy lehetséges egy nem tradicionális családban, hanem ebben, ahol egyedüli felnőttként én vagyok velük, szóval ha mindezt felidézem, megkönnyebbülést érzek, ahogy ott is lassan oldódott a morcosságom, és a nehézség menti kapcsolódásban valami mélyebb megértés született köztünk, bennünk, a helyzetünkről, magunkról.
  Örülök, hogy nem nyeltem le a szomorúságomat, hogy nem söpörtem a szőnyeg alá, és nem bíztam a radarjaikra a köztünk cikázó energiák értelmezését.
  Megkönnyebbülést jelent az is, hogy mertem megélni ezt a sok bizonytalanságot is rejtő kalandot, és kimondtam, hogy így, ebben a felállásban szeretnék vállalkozni rá.
  Megkönnyebbülés, hogy a sérülések csak kicsik voltak, és mindenen segített anya puszija vagy a gyógyító alvás, vagy egy új baráttól kapott krém.
• BÁTORSÁG - ilyen hosszan tartó útra még nem indultam el egyedül gyerekekkel, és rendesen izgultam mint egy vizsga előtt, hogy minden rendben lesz-e: az autó, a gyerekek és én, a türelmem, a figyelmem, no és az erdőkben a medvék. Igen, féltem. Ez a félelem segített felkészülni: minden részletet átgondolni, Kolozsváron a túraboltokban medvesprayt és sípot szerezni, egymás között sípjeleket egyeztetni, a medvékről kérdezni, és megnyugodni, előre felkészülni, hogy órákig kavicsos-köves úton haladunk majd a mi kis autónkkal, előtte még nyáron kormányművet javíttatni - ehhez segítséget kérni, jófajta túracipőt és esőkabátot venni a gyerekeknek, térképet beszerezni, útvonalat tervezni, menedékházat foglalni. Hja, rengeteg teendőm volt szoknyában is, nadrágban is.
  És ahogy a részletek összeálltak, a félelmem ereje egyre csökkent, a bátorságom és magabiztosságom egyre nőtt. Az Adrenalin Parkban Kolozsvár mellett pedig acéllá tettem az idegeimet, ahogy a majomszerűen kúszó-mászó gyermekeimtől nem akartam lemaradni, és követtem őket a néha elképesztően nehéz kötélpályán. Mondanom sem kell, óriási felszabadultság járt át, hogy képes voltam erre, sőt élveztem is.

• ÖRÖM - ugyan kevésszer törtem ki gurgulázó nevetésben, volt számtalan örömteli pillanat, amikre esetenként könnyebb a kanapéról visszaemlékezni, mint amennyire feloldódtam bennük a feszültségekkel váltakozó napokon. Örömet jelentett rajzolni az utazás során látott tájat, ülni, és együtt alkotni, örömet jelentett megadni magam a fiam hívásának és sáskát vadászni meg bunkert építeni. Öröm volt a tóparti szabadnap, az erdőben a málna- és áfonyaszedés. Öröm volt spanyolul beszélni napokig egy csodálatos apukával és a kislányával. Öröm volt ennyit a természetben lenni, túrázni, kapcsolódni állatokkal és látni, ahogy a gyermekeim feloldódnak kutya- és macskasimogatás közben. Öröm volt belelazulni a félig megtervezett programba, spontán odacsapódni egy túrázó csapathoz, megállni a hegyekben lelt medencénél csobbanni, vagy szörpöt iszogatni Kalotaszegen. A legnagyobb felszabadultságot azok a pillanatok jelentették, amelyekben más felnőttek is jelen voltak, akikkel közös értékrendet éltem meg: a brassói túratársaink, a spanyol apuka, vagy a kolozsvári kedves rokonok. Ekkor az anyaságom terhe is jobban lekerült rólam, ahogy a gyerekemmel mások is foglalkoztak, és másra is tudtam figyelni, mint az "Anya, figyelj!" mondatokra.
  A sok kedves emberrel való találkozások és kapcsolódások olyan nagy és sok örömet jelentettek számomra, hogy muszáj alább külön pontba tennem. 
• KAPCSOLÓDÁS - sok csodálatos kapcsolódást éltem meg sosem látott rokonnal, rég látott és kevéssé ismert rokonnal, és új emberekkel. Jólesően nevettem a vicceiken, figyeltem az arcukat és hallgattam az életüket. Váratlan csoda volt megélni, hogy a hegyekben barátságok köttetnek brassói magyar kollegával és családjával naphosszat tartó mély beszélgetések, vargányaszedés- és főzés és estig tartó kártyázás közben. Fantasztikus volt megélni, hogy ilyen könnyen kapcsolódtam másokkal a szavaikon, a magukról szóló történeteiken, az irántam való kíváncsiságukon, a tekintetükön, a mosolyukon, a megértésükön keresztül, akkor is, ha Google Fordítóval román és angol között mozogva gesztusokból értettük meg egymást egy ugyanazon szálláshelyre érkező kedves társasággal.
  Muszáj idetennem azonban a kiemelt kapcsolódásaim elé, hogy mit is jelent az értő figyelem, amiből most sokat kaptam új ismerősöktől, váratlan találkozásokban: az empátia számomra az, amikor megnyitok magamban valami korábbi nehéz vagy könnyű élményt, és ennek az érzelmi töltetét megidézve együtt érzek a másikkal és kapcsolódom a másik ember élményéhez: nem le-vagy felértékelve azt, nem a magamét hangoztatva, nem okoskodva, hogy ez mit is jelent, hanem összeérve vele abban, amiben ő van.

Több csúcsélményt gyűjtöttem ezzel kapcsolatban:
- a Retyezátban köttetett szakmai és szívbéli barátságot Ildikóval az ég is megáldotta: ahogy a kihívásaink, az útkeresésünk és úton levésünk olybá tűnt, mintha ezer éve ismernénk egymást, és félszavakból is értjük egymást. Zergeként szaladtam vele a hegyre, és észre sem vettem sokszor, hogy mekkora utat tettünk már meg, úgy repült eközben az idő.
- a Nyugati-Kárpátokban Jorge-val túrázni és egy megdöbbentő kérdést kapni: "Neked lesz időd pihenni, amikor a gyerekek az apjuknál lesznek?" - csodálatos döbbenet és melegség töltötte el a szívem, ahogy ezt a kérdést meghallottam - úgy emlékszem vissza erre a pillanatra, mintha lassított felvételen betűnként ejtené ki Jorge a szavakat, ahogy mosolyogva a szemembe néz. Átérezte mélyen, amiben vagyok - az egész utazás során egyetlen emberként, aki ezt ilyen nyíltan és ilyen finoman ki is fejezte. Én pedig sóhajtottam, és végigpörgettem a nyár hátralevő napjait és fókuszba helyeztem az öngondoskodásomat. És igen, pihenek is!
- a magyarvalkói templomra való kilátásban összekapcsolódtam az elváltság élményében Andreával, aki derűs személyiségével, számos megküzdésének történetével újabb reményt adott, hogy lehet megérkezni egy újabb biztonságos kapcsolatba, ahol megbecsüléssel veszik körül.
- a jósikafalvai szállásadó sötétbe kiáltott kérdése olyan volt a beszélgetésünk után mint egy óriási puha ölelés: "Segíthetek valamit?", miután a fiam fékezhetetlen éjszakai focizása során hozzám csapodó keze által okozott fájdalomban utolsó cseppként kicsordultak a könnyeim és az üvöltés egyszerre belőlem.
- a gyulafehérvári templomban Jékely Zsombor művészettörténész kollegámmal összefutni, és megélni, hogy a gyermekeim kíváncsiságát lekötve, a tudományos hangvételt félretevő meseszerű módon adja át nekik Szent László legendáját, amit ők boldogan tovább mesélnek a nagyszülőknek később egy limonádé mellett.
- a gyerekeimmel együtt kacagni, ahogy mulatunk rajtam, mert lassan megyek a hideg vízbe, ahogy ki-be ugrálunk a dermesztően hideg patakból, ahogy békák közt járunk a hegyekben (alig hittem el, hogy van ilyen hely: 2000 méter magasan békák ugrálnak a lábam alatt a fűben, annyi itt a víz! csodálatos!!), összegezni a nyaralás élményeit és a tanulságokat, sáskakakit rajzolni, vicceket mondani és mélyen beszélgetni.

• HÁLA - Ha az utazásunknak csak ezt a kapcsolódásokban bővelkedő szeletét nézem, igazán autentikusnak élem meg, hogy mentálhigiénés szakemberként és coachként a valódi kapcsolódást támogatom, és most számos valódi találkozásban volt részem. Megnyílt előttem egy kapu, és ámulattal csodálkoztam rá a szembejövőkre. Érdekes volt megélni, ahogy a gyerekeim is könnyen kapcsolódtak, és nyugodtabbak is voltak, ahogy bővült körülöttünk a kör.
  Hálával tölt el, hogy visszatértem erre a vidékre, és a régi város- és templomjáró kalapot bátran letéve engedtem az engem olyan nagyon vonzó természet hívásának - eveztem és biliárdoztam sóbányában, jártunk jégbarlangban, fürödtem meztelenül tengerszemben, hagytam végiggördülni a tekintetem a Nyugati-Kárpátok csodás lankás vidékén, és rajzoltam e tájakat.
  Hálás vagyok az előkészületekben kapott segítségért az autó és a szállások körül.
  Hálás vagyok azért is Verának, egy szintén egyedülálló anyukának, hogy hazatérve élményt cseréltünk a gyerekekkel egyedül utazás kihívásai, a "normális" kiakadások körül és csodálattal gondolok most rá, mert éppen ő is utazik a gyermekeivel.

• MEGERŐSÍTÉS - akkor is hálás vagyok, ha mindazokra a megerősítésekre gondolok, amiket kaptam az út során: egy kedves rokon, aki a búcsúzáskor "sok bizalmat" súgott a fülembe, bízott bennem és ezekkel szárnyakat adott. A hegyen búcsúzáskor a volt óvónő Noémitől fogadni a dicséretet, hogy "csodálatos anyuka vagy, és csodálatosak a gyerekeid". A két szülő-egy gyerek felállásban utazó család férfitagjától megkapni, hogy "minden tiszteletem a tied, hogy te ezt egyedül navigálod".
• ÖNGONDOSKODÁS - a megélt szomorúságom, magányosságom mind oda mutat, hogy még jobban lassuljak le önmagamhoz, a saját figyelemigényemhez, és ahhoz a lelki, fizikai, mentális kapacitáshoz, ami éppen bennem, vagy az engem körülvevőkben elérhető. Szeretném egy következő kiránduláson, és a mindennapjainkban is jobban képviselni anyaként a saját szükségleteimet, elsősorban az öröm, a könnyedség, a kapcsolódás iránti vágyamat. És ha az kell, akkor még lassabb programot tervezni, még kevesebbet látni, még többet jelen lenni, órákon át tartó sáskafogdosással, bunkerépítéssel vagy cicasimogatással tölteni az időt, és erre időt is tervezni, a szükséges "semmittevést", a pihenést, a levést bekalkulálni, vagy a napi nyújtást, a néhány oldal olvasást és nemcsak a gyerekek nyárgyűjtő füzetének programszerű írását, hanem velük párhuzamosan a magam naplóját is vezetni. Főleg miután most sem könyvből, sem írásból a nyaralás során nekem egy sor sem jutott. Ezek az én tanulásaim, takeaway üzeneteim a jövőre magamnak.
  A nyaralás összegzett tanulságait külön bejegyzésben foglalom össze.

• MAGABIZTOSSÁG - megéltem, hogy az aggodalmaimmal, a félelmeimmel szembenézve képes voltam ezt az utazást levezényelni, ezeket az élményeket nyújtani és megélni, mindez jelentős magabiztosság-többletet ad nekem. És ez egyedülálló anyaként, a folyamatos fokozott leterheltségemmel kéz a kézben járó csökkentértékűségem ellenszere. Nekem nincsenek lakkozott körmeim, fodrász- vagy kondibérletem, de vannak magashegyi kalandjaim, és naphosszat együtt töltött időről szóló élményeim a gyerekekkel. Szeretnék bátran bízni magamban is, a gyerekekben is a jövőbeli kalandjaink tervezése során. Szeretnék bátran többet gondolni magamra. 

A nyár folytatódik, épp rekkenő hőségben. Én visszatértem a munka világába, miközben a gyerekek távollétében programszerűen monitorozom a hogylétemet, a pillanatnyi szükségleteimet és megadom magam az írásnak, a flow-nak, a fejemben előbukkanó ötletek, tervek rendszerezésének, a munkaszálak felvételének, az otthonom, a fészkem, a terem tisztításának, és érzem, ahogy belül is letisztul, megérkezik, leülepszik valami, és egyre erősebb a hang: "ELÉG JÓ VAGYOK".

Szeretettel gondolok minden édesanyára, akinek a kisgyerekekkel töltött nyár, a másoktól kapott több-kevesebb segítség mellett fárasztó, kihívás, és akik alig várják az iskolakezdést. Szeretettel gondolok minden elvált anyatársamra, és egyedülálló bármely nemű szülőre, akik egyedül oldják meg a gyermekük nyaralását. És szeretettel gondolok mindenkire, aki ezt az írást értő szemmel és szívvel olvasta, és együtt rezdült mindannyiunkkal.

Ha te is szeretnél megérkezni az "ELÉG JÓ VAGYOK" állapotba, és segítőként szeretnéd, hogy elkísérjelek, írj nekem az izabella.csordas@belsohajtoerok.hu e-mail címre. 

Ha csak elgondolkodnál azon, hogy nőként hogy vagy jelen az életedben, milyen neked ma szoknyában, töltsd ki ezt a kérdőívet, amit Fiáth Miklós kollegámmal indított kutatás keretében a nőkhöz készítettünk.