Élményszülőség - szülőként is alapvető szükségleteink nyomában

November végén Az élet játék című konferencián tartottam egy Élményszülőség témájú workshopot. 

Az engem ért benyomások, résztvevői visszajelzések és workshop utáni gondolataim összegzése ez a bejegyzés - mindazoknak, akiket érdekel a téma: Hogy lehet élmény a szülőség?

A 12 éves lányom megfogalmazása szerint a gyermekek számára fontosabb, hogy együtt töltsenek időt a szüleikkel, de a szülők számára nagyobb élmény lehet. Ezzel teljesen egyetértek, és azt is gondolom, hogy a gyermekeinkkel való kapcsolódás emlékeztethet minket arra, hogy nekünk is vannak gyermekkori és a felnőttkorunkban is élő alapszükségleteink, és hogy ezeket hogyan élhetjük. Egyszerűen a szülőség kiszakít a mókuskerékből és behív a jelenlétbe a gyerekek körüli aktuális kérdésekkel. Ez persze sokszor kihívás.

Ha szülőként az alapvető szükségleteinket nem tartjuk szem előtt, ha nem gondoskodunk róluk, akkor a szülőség könnyen feladattá válik, nem élménnyé. Hogy lehet ezt megállítani, átalakítani?

A workshop végén a legfőbb szülői szükségleteket fókuszba helyezve végeztünk egy imaginációs gyakorlatot, amelyet követően a jelenlévők mélyen és őszintén hozták be, hogy mi az, ami segítené őket abban, hogy a gyerekeikkel töltött idő ne „további teher”, hanem kapcsolódási lehetőség legyen, azaz mi a következő lépésük, vagy irányuk. 

A magukhoz megfogalmazott kéréseiket a Jeffrey E. Young által kidolgozott, sématerápiában használt öt alapvető szükséglet modellje köré rendezem, és hozzáteszek néhány tapasztalatot a saját anyaságomból.
Szeretem ezt a modellt, mert könnyen érthető, átlátható és nem terápiás környezetben is nagyon hasznos.

1. Biztonságos kötődés – jelenlét, figyelem, transzparencia

Ez a szükséglet azt jelenti, hogy a gyermek (és felnőttként az ember) tudja: van valaki, akihez fordulhat, aki szeretete, támogatása és elfogadása biztos — valaki, akiben bízhat, aki odafigyel rá, aki stabil hátteret nyújt. Amikor ezt kapjuk, kialakul bennünk a belső biztonság érzése — amely nélkül nehéz elindulni a világba.

Egyedülálló anyaként gyakran érzem, mennyire egyedül vagyok és mennyi minden kéri a figyelmemet: létfenntartás, logisztika, gumicsere, vízszerelő, kazánjavítás… mégis el kell ismernem saját belső szükségletemet is a valódi kapcsolódás iránt. Akkor is, ha a világ hajtaná a mókuskerekemet tovább.

Újra és újra visszatérek ahhoz, amit a mindfulness tanít: megállni, kapcsolódni magamhoz mindig lehetséges – ha nem hosszú időre, akkor 2 percre, 5 percre, vagy 10 percre. Sokszor épp ezekben a mini megállókban születik meg az a tágasság, az a levegő, az az élmény, hogy van idő.  Ezekben a pillanatokban születik a jelenlét. Ugyanígy megtehetem, hogy a gyerekeimmel töltött időben rohanok, vagy meg is állok.

Például eldönthetem, hogy a reggeli villamosozás közben a telefonomat nézem, vagy beszélgetünk. Az én döntésem az, hogy a gyerekeimre figyelek, és tudatosítom magamban, hogy később úgyis előkerül a telefon, most azonban tudok velük beszélgetni: egy könyv- vagy filmélményről, tervekről, ötletekről, apró örömökről beszélünk — és ez maga a biztonságos kötődés. Vagy ha otthon vita merül fel, fontosnak tartom, hogy tudjuk a nézeteltéréseket, a különböző szempontokat megbeszélni és látni egymásban a jót. Ebben az a kihívás, hogy általában sokkal több időt igényel, mint amire először gondolok. Az én értékrendem alapja, hogy fontos egymás megértésére időt és figyelmet fordítanunk.

A résztvevők is említették a valódi kapcsolódás fontosságát:

• van, aki szeretne többször kérdezni: „Miben tudok segíteni?” a megmondás helyett,
• teljes figyelemmel benne lenni a pillanatokban,
• a párkapcsolati hátteret és ezzel az összhangot ápolni, 
• megállni, akár röviden is — észrevenni, hogy mindig lehet egy kis szünet,
• türelmesebbnek lenni a serdülővel való kapcsolódásban.

Azáltal, hogy megállok, figyelek, kapcsolódom a gyermekemmel, két szükségletet elégítek ki egyszerre: a magam kapcsolódásigényét és a gyermekem kötődésigényét. Érdemes egyszerre mindkettőre tudatosnak lenni. Mert bármennyire is adom, kapom is.

2. Autonómia és kompetencia – bízni, hátralépni, teret adni

Ez a szükséglet az önállóságot, a saját döntésekhez való jogot és képességet, valamint a saját identitás érzését foglalja magába: hogy tudom, ki vagyok, mire vagyok képes, és szabadon formálom az életemet. Ha ez kielégül, magaboztosságunk stabil, és van belső szabadságunk az értékeink szerint dönteni— ami szülőként is alapja annak, hogy ne csak delegáljunk feladatokat, hanem tudatos döntésekkel éljünk.

Szülőként a gyerekeim kezdeményezéseire, hibázásaira való reakcióm tudatosítása, a téradás az egyik legnagyobb kihívás - legyen szó olyan új ötletekről, amitől elsőre a hajam égnek áll, vagy a "nem erről volt szó" kategória, vagy a gyerekek között kialakuló vitákról. Most ott tartok, hogy ötletek esetén először megfigyelem és tudatosítom verbálisan is a lelkesedésüket: "látom, ez téged nagyon fellelkesít". Magamat is figyelem eközben: vajon nekem mire van kapacitásom "és engem?".

Viták során először megfigyelem, hol tartanak, és ha úgy érzékelem, hogy van még bennük kapacitás, hátralépek. Ilyenkor ők gyakorolják a saját konfliktuskezelésüket. És van, amikor már nincs kapacitás, ekkor tudatosan belépek az „érzelemszabályozó" szerepembe, ami a gyermeki idegrendszer fejletlensége miatt amúgy is dolgom, csak ritkán éljük ezt meg tudatosan.

Amikor van figyelmem, és kapacitásom, EMK-eszközökkel beszélgetünk: mit éreznek, mire van szükségük, mit kérhetnek a másiktól. Kinyitom a teret a megbeszéléshez. Ez sokszor fél óra vagy több is, és ha arra gondolok, hogy milyen megnyugvás van a beszélgetések végén, bátran kijelentem, megéri - akkor is, ha másra nem jut idő.

A workshop résztvevők olyan ide vonatkozó vágyakat és vágyott lépéseket fogalmaztak meg, mint

• jobban bízni a gyerekben,
• megtanulni nemet mondani a gyerekkel való kapcsolódásban is,
• a vitáikba nem rögtön belefolyni – hagyni, hogy gyakorolják a saját kompetenciájukat.

Mindezen határok meghúzása vagy rugalmasabbá tétele során én is gyakorlom a saját autonómiám kimondását: milyen napom van, mire van kapacitásom, hogyan tudok ott lenni velük egész emberként. És ahogy adom, kapom is.

3. Jogos igények és érzelmek kifejezése – kimondani, ami van

Eszerint van helye annak, hogy kimondjuk, amit érzünk; hogy megfogalmazzuk, mire van szükségünk — szeretetre, megértésre, támogatásra. Ha ezt elfojtják, leszólják, bagatellizálják, kritizálják, vagy nem veszik figyelembe, az gátolja az egészséges érzelmi fejlődést. Szülőként pedig azzal, hogy mi magunk megengedjük magunknak — és támogatjuk a gyerekünknél — az érzelmek és igények kifejezését, mintát adunk a hiteles kapcsolódáshoz.

Itt megjegyzem, hogy ez mindannyiunknak, akik e téren nem támogató közegből érkeztek, óriási váltást, változást igényel saját érzéseink értékelése kapcsán. Legtöbbször először magunknak érdemes engedélyt adni és jogunkat elismerni érzelmeink és szükségleteink megnevezéséhez (és nem megcselekvéséhez, ami már az acting out kategóriája lenne).

Személyes életemben az a küldetésem, hogy érzelmileg biztonságos otthont teremtsek. Olyat, ahol nem kérdés, hogy meg lehet beszélni az érzéseket, és hogy mindenkinek és mindegyiknek van helye. Ahol egy érzésért vagy az érzékenységért nem jár kritika, becsmérlés, hanem elfogadás és figyelem a válasz.

Ezért amikor a gyerekek összevesznek, nem fekete-fehér megoldásokat keresünk, hanem megpróbáljuk együtt kibontani, hogy ki hogyan érzi magát a helyzetben – és miért. Keressük egymás megértését, a konklúziókat és a békés megnyugvást. Mert ahogy a Dalai láma is mondja, mindenki a szíve mélyén végül is békére vágyik. Ezt gyakoroljuk házi terepünkön  mi is.

A workshop résztvevők alábbi megfogalmazásait soroltam ebbe a kategóriába:

• kimondani, hogy mi fér bele és mi nem,
• türelemmel lenni, akár egy tini mellett, és megvárni, amíg el tudja mondani, ami benne van,
• teret adni annak, hogy a gyerekek is megfogalmazhassák az érzéseiket,
• transzparensebbnek lenni a gyerekekkel: kimondani, mi zajlik bennem.

Ezt a térteremtést én már úgy élem meg, mint a szülőség egyik legmélyebb élményét. Akkor is éljük a szükségletünket, ha mi adjuk és támogatjuk mások igényeinek a kielégülését.



4. Spontaneitás és játék – könnyedség, pajkosság, közös élmények

Az életnek ez az a rétege, amikor nem strukturáltan élünk — hanem engedjük, hogy a pillanat hozzon valami váratlant, könnyedséget, örömöt, kreatív flow-t. Ez a szükséglet a gyermeki szabadságot, a felfedezés örömét, a természetes kreatív impulzusokat takarja; és ha tudunk neki teret adni, akkor a szülőség nemcsak feladat, hanem élmény, közös alkotás, örömforrás lehet. 

Ha azt keresem, hogy a szülőség hogy lehet valóban élmény, háromszor alá kell húznom, hogy a strukturálatlan idők betervezése óriási lehetőség.

Én magam egyre inkább alultervezem a délutánokat és a hétvégéket. Amikor levesszük magunkról a „sokság terhét”, akkor történnek a legszebb dolgok. Olyan pillanatok születnek, olyan pillanatokat engedünk  megtörténni, amire később sokáig szívesen emlékezünk. Itt nem a feladatokkal foglalkozunk, hanem a létezés örömével.

A gyerekekkel töltött közelmúltamból ilyen emlékeim vannak e téren:

• három órán keresztül horgoltunk az ágyon ülve, miközben néztük a horgolási mintákat és kézzel készített ajándékokat tervezgettünk;
• a kéktúra során két órát ültünk a Rezi vár tetején és akvarelleztünk ecsetfilccel;
• főzünk együtt, ahol két „kuktám” van, és közben rengeteget beszélgetünk;
• az advent első vasárnapját az elcsúszott napunkban is megünnepeltük: énekeltünk, gyertyát gyújtottunk, volt furulya- és dobszó,
• van, hogy improvizatív táncba folyunk bele, vagy csak mozgunk együtt szabadon, és figyeljük egymást.

Mindegyikért elképesztően hálás vagyok, most is, ahogy leírom ezeket.

A workshop résztvevőinek ide kapcsolható mondásai az alábbiak voltak:

• könnyedebben lenni a gyerekekkel,
• pajkosan jelen lenni a beszélgetésekben,
• több nem-strukturált időt hagyni,
• elengedni a túltervezést.

Ezek azok a formátlan, mégis mély, tartalmas idők, amikor igazán össze tudunk érni. Az együttlét megéléséhez szükségünk van strukturálatlan spontán időre és térre, és leginkább az ennek megélését támogató belső engedélyünkre.

5. Reális határok és önkontroll – védeni a közös teret

Ez a szükséglet a biztonság és a szabadság kiegyensúlyozásáról szól: arról, hogy legyenek stabil keretek és határok — nem pusztán külső szabályok, hanem belső önkontroll és észszerű korlátok. Ez segít abban, hogy az életünk ne váljon kaotikussá, hogy a szabadság ne sodorjon minket sehová, és hogy a játékosság, spontaneitás, érzelmi szabadság és autonómia mellett is legyen biztonság, következetesség, felelősség.

A mi családunkban az is a határtartás része, hogy néha mindenki időt kér: házifeladatra, fontos teendőre, munka befejezésére. Ezt tiszteletben tartjuk. Olyan is előfordul, hogy 30–60 percet mindenki azzal tölt, amivel szeretne - akkor is, amikor nincs máshonnan hozott "feladata", ám igénye az egyedüllétre igen.

Nekem szülőként különösen kihívás az örömben együtt töltött pillanatok után, mellett, ezekkel együtt határokat felállítani, és lefújni az örömteli perceket. Ilyenkor belső konfliktust szoktam átélni, valószínűleg azért, mert az öröm megélése a egyik fő szükségletem.
Két dolog azonban nagyon sokat segít: a saját öngondoskodásom fejlesztésével egyre egyértelműbbé válik, hogy a spontaineitás hogy tud a magunkkal való visszaélés eszköze lenni, és egyre határozottabban húzom meg a vacsoraidőt, a lefekvési időt hétvégén is. Ugyanakkor az egészséges életmódban való mélymerülésem szolgál fontos kapaszkodóként étkezés, alvás, pihenés terén.

Azt látom, hogy mind az öngondoskodás, mind a fizikailag és lelkileg egészséges élet igénye segít a realitásba találni, és mintát adni a reális határok felállításából. 

A résztvevők szavaiban is megfogalmazódott az a kihívás, amit a kívülről érkező impulzusok, elvárások ránk tesznek: 

• határokat húzni a külső impulzusok felé (programok, elvárások, feladatok),
• jelen lenni úgy, hogy közben nem szakadunk szét, és minden mást kizárni,
• figyelni arra, hogy mennyit vegyünk át egy-egy helyzetből,  mire van kapacitásunk, mire nincs.

Megfogalmazódott, hogy az is határtartás, hogy tudatosítjuk: nem kell minden délutánnak „programnak” lennie. Elég, ha együtt vagyunk – úgy, ahogy épp vagyunk.

A megállás ereje – a workshop záró üzenete

Az alkalmat egy vezetett imaginációval zártuk. Az egyik résztvevő azt mondta a végén, hogy a konferencia két napja annyira tömény és fárasztó volt számára, hogy azt gondolta, már alig tudja befogadni, ami ezen a workshopon zajlik, és hálásan osztotta meg, hogy a meditációban megértette, hogy ilyen intenzív időszakban is megállhat, és kapcsolódhat magához akár ilyen rövid időre is. Ezt viszi tovább a mindennapokba.
Ez a mondat nagyon mélyen rezonált bennem.
Mert a szülőségben is pontosan ez történik: ha nem állunk meg, ha nem élvezzük a pillanatot, ha nem ragadjuk meg a lehetőséget, ha nem reagálunk a saját szükségleteinkre, a szülőség feladattá válik.

Ha a szükségleteinkhez nem kapcsolódunk – a saját vágyainkhoz, kapacitásainkhoz, határainkhoz –, akkor hiába vannak meg a gyerekeink, hiába szeretnénk velük élményeket megélni, egyszerűen nem lesz miből adni.

Az élményszülőség ott kezdődik, hogy megvizsgáljuk:

• mire van igényünk
• mire van kapacitásunk
• mi most ebből a lehetséges
• ebbe belemerülünk (jelenléttel)
• és beérjük ennyivel.

Hiszen abból tudunk adni, amink van.