Születésnapomra - sérülékenység

Márciusban volt a születésnapom. 
46 éves lettem.
Nem posztoltam róla a social media felületeken. Nem tettem ki fotót. Egy jó ideje nem publikus a Facebook-on, hiszen pár éve levettem ezt az adatot. 
Akkoriban zavart, hogy távoli ismerősök írnak, akikkel egyébként nincs mélyebb ismeretségünk. Kötelességszerű jókívánságoknak gondoltam ezeket az üzeneteket, és mint ilyeneket, nem tudtam hova tenni őket.

LÁTHATÓSÁG ÉS A SOCIAL MEDIA

Időközben változott bennem valami: jólesnek az idegenektől is érkező visszajelzések, megállok befogadni őket. Közben azt is észrevettem, hogy nekem milyen jóérzést, elégedettséget és melegséget ad, ha ráírok másokra a születésnapjukra, amikor feldobja a Facebook. Tulajdonképpen ez egy klassz opció. Így most azon gondolkodom, hogy visszaállítsam-e és láthatóvá tegyem a születésnapomat mások számára is.

Mert már másképp érzek ezzel kapcsolatban, nekem ez egy jó momentum, egy lehetőség a kapcsolódásra. Egy apró jelzés: látlak.

Közben itt motoszkál egy másik kérdés is: a segítő szakmában dolgozók nagy témája:
a láthatóság kérdése. Szabad-e, van-e jogom, és ha igen, mennyit megmutatni, hiszen én itt kevésbé vagyok fontos. Számomra a láthatóság, az önfelvállalás, az önbizalom és az életbátorság összefüggő fogalmak.

Nem volt publikus a születésnapom.
Nem posztoltam róla. 
Most mégis erről írok.
És ezzel tudatosan a láthatóságomat építem.

Még tudatosabban pedig tartok egy megállót, ahol ennek apropóján megállok integrálni mindazt a változást, ami velem az elmúlt egy évben történt, azaz ahogy itt írtam, mélyülök egyet.

Miközben velem van az a sok szívmelengető visszajelzés, amit a blogom kapcsán kapok a bátorságról, a sorsközösségről, az inspirációról, a hitelességről. Köszönöm, hogy olvastok, és köszönöm, hogy párhuzamosan magatokon is dolgoztok. Köszönöm a visszajelzéseket, amik megerősítenek, hogy érdemes írnom.

Az a helyzet, hogy szívesen mutatom meg a harcaimat, a küzdelmeimet, a bizonytalanságaimat.

Akkor is, ha ez nehéz. Mert mentálhigiénés szakemberként tudom, hogy mindannyiunknak vannak harcai és küzdelmei, és ez nem szégyen. Sőt a sikeres megküzdés csodás erőforrásként épül be későbbi személyiségünk rétegeibe, ezért érlelő.

Azt is gondolom a segítő szakmámról, hogy szakértőként, coachként, mentálhigiénés szakemberként akkor tudok igazán együtt rezdülni az ügyfeleimmel, ha vannak hasonló élményanyagaim. Nem ugyanaz a nehézség. Nem ugyanaz az élethelyzet. De hasonló mélység. Hasonló út.

ÉS annak a megdolgozottsága - saját segítőimre támaszkodva.

Így lesz egyre szélesebb a kép, amit én magam saját magammal és másokkal kapcsolatban is látni tudok. És ha én már jártam egy úton, ahol az ügyfeleim vannak, akkor nagyobb az esélyem arra, hogy elkísérjem őket egy kiút vagy egy jobb megoldás felé.
Ez igaz vezetőkre és az egyéni coachingban hozzám érkező emberekre is (sokan  nem tudják, hogy vezetők, de valójában azok, ahogy mintát adnak és hatnak).

Ezért írok most a születésnapomról.

Igényem lett ránézni arra, hogy az én fejlődési utamon mi az, ami most megérett, ami ünnepelhető, ami beépült. 

TELIBEKAPOTT SÉRÜLÉKENYSÉG

Négy héttel ezelőtt volt a születésnapom. Most időre volt szükségem, mert egy váratlanul mély reflexiós térbe érkeztem a Szahara homoktengerében. És ugyan a mélységben legtöbbször lubickolni szoktam, most azonban küzdöttem az elmúlt években összegyűlt lelki és fizikai fáradtsággal.

Azaz nyílt itt egy kvantumtér az öngondoskodásom teljes fókuszba helyezésére.

Azt hittem, hogy a születésnapom egy nagy ünnep lesz. Az utazás is egy ajándék volt a magam számára, és pihenőnek indult az elmúlt évek anyaságából. Épp a születésnapomon jöttem haza Marokkóból. 
Azt gondoltam, hogy lelazultan, feltöltődve érkezem majd, hetekig mosolyogni fogok és tele leszek a sivatagi napfénnyel.

Ehhez képest alig vártam, hogy kikössek a saját ágyamban, és aludjak rengeteget, beszélgessek, írjak.

A csalódottságom megdolgozásáról itt írtam.

Egy komoly önismereti ugrást kaptam.
A sivatag csendjében megérkeztek a lelkembe a magánéletemben zajló változások.
A sok veszteség, amin keresztülmentem az elmúlt években.

Megérkezett az elveszett gyerekkorom sokféle fájdalma. 

Megérkezett a testem fiatalságának a búcsúja.

És mindez csak fájni akart.

S hagytam, hogy leteperjen.

Hagytam, hogy átvonuljon rajtam. Figyeltem, hogy mit üzen a fájdalom.

Azt már megtanultam, hogy a szembeszegülés újabb küzdelmeket hoz később.

Belenéztem hát a fájdalom szemébe, és soha ennyire nem éreztem még együtt magammal, mint most. 

Átéreztem minden nehézségem fájdalmát. Hagytam, hogy kifájja magát mindez.

Az elmúlt években csak az a program ment, hogy "fel kell állni", "csinálni kell", "még megpróbálom", "én nem vagyok fontos".

Mint egy árvíz, átmosott a felhalmozódott fájdalom. És ünnep helyett komoly belső munkát hozott.

Most tartok ott, hogy újra kipihenten ébredek pár napja.
Tér vissza az erőm, az energiám, az örömöm.

Én most azt ünneplem, hogy volt bátorságom mindezzel szembenézni, mindezt kifájni, mindezt átélni:

• megérkezett az egyedülálló anyaság súlya a reggeli felkelések, az esti lefekvések, a rengeteg intéznivaló, az összeszűkült énidőm. S elkezdtem látni, hogy milyen sokat teszek. Elkezdtem elismerni magam felé, hogy nehéz ennyi mindent kézben tartani. Elkezdtem büszkén tekinteni az erőfeszítéseimre, és minden hiányosságom mellett tudni, hogy a lehető legjobbat teszem. És elkezdtem jobban, kíméletesebben bánni az erőforrásaimmal.
• megérkezett az, hogy mennyi mindent ügyesen oldok meg: egy külföldi autóbérlést egyedül, az utazásszervezést, az életünk szervezését, az autó- és kazánjavítást, és hogy tulajdonképpen "ügyes vagyok". Sosem gondoltam magamra így, és az, hogy ez változott, kompetenciaérzést, önbizalmat és tartást ad most.

Szóval sok ünnepelni való van itt a fájdalmakon túl.

Hálás vagyok a Szaharának, hogy rámküldte a homokvihart, és hálás vagyok magamnak, hogy kerestem a magammal való kapcsolódást és járom ezt az önismereti utat.

Még azt keresem, hogy kivel, kikkel oszthatom meg mindennek az örömét.

És ezért estek jól a kisebb-nagyobb születésnapi gesztusok:

• a virág a szüleimtől.
• a zsiráf és a rajz a gyerekeimtől.
• néhány kedves köszöntés barátoktól.

Apró momentumok. Melegségek. Kapcsolódások.

MÉGISCSAK ÜNNEPLÉS

Ha meg kell fogalmaznom, hogy mit ünneplek 46 évesen, hogy mire értem most meg, ez áll össze:

A lelkileg, fizikailag is átélt veszteségeim sokmindent megnehezítettek, és paradox módon lehetővé is tettek valamit. Lehetővé tették, hogy egy tér alakuljon ki körülöttem. Egy másfajta tér, mint eddig volt és egy másfajta belső viszonyulás, mint ami eddig volt.
Egy tér, ahol magamra tudok figyelni.
A nyomorúságommal, a szenvedésemmel, a bizonytalanságommal együtt.

Eszembe jut az újévi sétám, amikor egy idősebb túrázó nő azt mondta, ahogy szóba elegyedtünk, hogy 
Az életünk nehéz pillanataiban mindig egyedül vagyunk. 

Ez a mondat velem maradt. És én most már ott vagyok magammal ezekben a pillanatokban. Védelmező viszonyulásban saját magammal: okos felnőttként, belső anyámként és belső apámként. Ezt az erős belső stabilitást ünneplem.

Mindeközben megszületett bennem egy másik tapasztalás is.
Valóban egyedül vagyok a legmélyebb pontokon.
Ugyanakkor nagyon sokat számít, hogy érzem-e a támogatást a környezetemből.

És ebben az évben számomra különösen fontossá vált, hogy hova tartozhatok. Értékközösségeken alapuló emberi közösségeimet keresem. A szűk környezetemben és a szakmában kezdem ezeket megtalálni, és gyermekként örülök a közös megéléseknek.

Így a kérdés már nem az, hogy egyedül vagyok-e.
Hanem az, hogy van-e megtartó tér körülöttem.

AZ "ELÉG ÉRTÉKES VAGYOK"

Szakmailag azt ünneplem, hogy márciusban fejeztem be a sémacoaching képzést.

Erős hívást éreztem ősszel. Nagyon sok munkát tettem abba, hogy ne csak elvégezzem, hanem valóban értsem is, hogyan tudok jól bánni a sématerápiás eszköztárral coaching keretben. Mert terápiás környezetben már megtapasztaltam a módszer áldásait saját magamon ügyfélként, és hiszem, hogy sok gyors transzformációt adhat coaching ügyfeleknek is a módszertan.

Most azt is ünneplem, hogy megérkeztem.

Egy olyan térbe, ahol megtaláltam a szakmai keretét a mentálhigiénés hátteremen túl annak a mélységnek, amiben szakmailag igazán kiteljesedem, és ahol a leginkább hozzá tudok járulni az ügyfeleim jóllétéhez.

Megélésem szerint a sémacoaching egy olyan mély önmunkára ad lehetőséget a mindennapokban jól funkcionáló, nem klinikai ügyfelekkel, aminek az eredménye sokkal nagyobb belső stabilitás és magabiztosság. 

Eddig is azt hirdettem, hogy egészséges, megtartott felnőtt működésünket erősítjük - minden önismereti úton. 

A sémacoaching egy nagyon pontosan ható módszertan lett a számomra az egészséges felnőtt működésmód megfogalmazására, megértésére és ezért választásának képességére.

Ahogy az én belső védelmező funkcióim megerősödtek, megértem arra, hogy most beleálljak ebbe a mélységbe.

Ezért most nem keresek egy újabb nagy képzést (bár többféle kíváncsiságom és tanulási kedvem is van).
Megélem a megérkezés ünnepét. És most teret adok annak, hogy értékeljem, amit már tudok.
Mert van egy erős megélésem annak az értékességéről, amit eddig felépítettem.
És van egy erős elköteleződésem arra, hogy ezt élni és használni akarom.

Te mennyire veszed észre a mérföldköveket az életedben?
Mennyire ünnepled meg, ha fejlődtél, vagy valaki számodra fontos szintet lépett?
Van-e ennek tere az életedben?

Én most ebben vagyok:
Észreveszem.
Megállok.
Megünneplem.
Utólag is.

Ahogy a sivatagi rózsa születéséhez, kikristályosodásához is idő, sok víz (sok érzelem) és sok szárazság (nélkülözés) kell, mégis csodás formát hoz létre a homokból és némi ásványi anyagból a természet.

Hálás vagyok ezért a nagyon kedves baráti ajándékért, amit a sivatagból kaptam. Emlékeztet a saját küzdelmes utamra és transzformációmra.

Csodás önismereti utakat kívánok!

Ha mélyülnél, szintet lépnél, feldolgoznál és integrálnál velem, jelentkezz be egy ismerkedő alkalomra itt.