Hol van a csend? - amikor mást kapok, mint amire vágyom

Amikor elindultam Marokkóba, úgy tekintettem erre az útra, mint egy rövid szabadságra az anyaságból (erről itt írtam). Nem elszakadni akartam, hanem visszatérni: magamhoz, a csendhez, a belső jelenléthez.

Azt képzeltem, hogy a Szahara majd teret ad ennek.

- Na, milyen volt Afrika? - kérdezhetné bárki egyhetes marokkói utam, a sivatagi nomádolás után.
- Egészen más, mint amire számítottam. - mondanám én, és közben nem annyira Afrika másságára, hanem az utazásnak az elképzeléseimtől való eltérésére gondolnék.
Ahogy háborús helyzetre ocsúdni a sivatagi elszigeteltségből is nagyon más volt, mint amit vártam.

Telítődtem a fújó szél, a homok, a rengeteg autóban és bakancsban megtett kilométer, valamint a marrakeshi végtelen bazársor színeivel, illataival, ízeivel.
Csodás volt minden, de teljesen másképp, mint ahogy vártam.

Felkavart ez az utazás, mint a sivatagi szél a homokot, és segített abban, hogy újrarendeződjek a magammal való viszonyomban. Megerősödött bennem a vágy, hogy az öngondoskodást nem alkalomszerű felbuzdulásként, hanem a mindennapi rutin részeként éljem. Hogy fontos ott lennem magam számára minden pillanatban.

Hazatérve jóleső lejegyezni, ami történt, részletekbe menően beszélgetni az élményeimről, elvinni coaching helyzetbe, ránézni sémásan, és integrálni mintegy életutam közel felénél (vagy hát ki tudja), hogy hogy vagyok most az önazonossággal, a belső békével, a csenddel, a közösséggel. 

És hogy mi is történt az elmúlt egy hétben? Erről szól ez a poszt.

Amikor csendre vágyom, és nem azt kapom

Elindulni a Szaharába a belső csend és a lassulás reményével töltött el. Korábbi sivatagi élményeim alapján arra számítottam, hogy a sivatag tágas, üres tere, a dűnék, a szél és a naplementék nyugalma lehetővé teszi, hogy befelé figyeljek és a belső hangjaimra koncentrálva, azokat meghallva lehessek. Azt vártam, hogy leüljek, merengjek, rajzoljak, meditáljak, egyszerűen csak legyek és bámuljam a homokot. Ez a kép élt bennem: a felkelés, a reggeli, a szieszta, a merengés a dűnéken, az esti beszélgetések a Koránról, a homokban teázás és a naplemente.

Most azonban egy csoportos nomádolás keretében más élményeket szereztem:

• naponta 14-19 kilométereket tettünk meg, a tempó feszes - a vágyott lassúság helyett
• a program sűrű olyan beszélgetésekkel, amiknek egy részéhez igen, más részéhez nem tudtam kapcsolódni, 
• a nomádolás, a bennem erről a szóról élő vándorlás inkább egy meneteléssé lett a belső megélésemben,
• a sivatag képe bennem napos, homokfútta, de balzsamosan melegítő, ehelyett folyamatos homokfúvás, homok- és esőfelhőtől eltakart nap és a végén egy kisebb homokvihar is megérkezett,
• a sok külső impulzus - a könnyed, lassú befelé figyelés helyett, ami így folyamatos kihívást jelentett.

Szerencsére tudtam megállni: táncolni a dűnék között, meditálni a szélben, vagy rajzolni. A lassúság, amit kerestem, a napfény, amit reméltem és a tér, amit vártam, más lehetőségeket tartogatott, mint amire számítottam. Ez eleinte jelentős feszültséget és elégedetlenséget szült bennem. De mit kezdtem ezzel a megéléssel?

A levált cipőtalp - a rossz ómen?

Az indulásnál a cipőm talpa az otthonomtól pár megállóra a reptér fele levált. Szerencsére a gyerekeim ellátásában segítő anyukám azonnal tudott hozni egy másik bakancsot és még épp elértem a repülőt is - torkomban dobogó szívvel és izgalommal. Azt hiszem, itt már megüzente a sors, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem.

A sivatagi túra teljes gyaloglós részét a stabil bakancsomban tettem meg, a javasolt Crocs papucsot csak a délutáni pihenők során használtam, hogy a bakancsban megfáradt lábamat szellőztessem és pihentessem. Ez az apró, de fontos választás erősen hozta az élményt, hogy tudom azt a belső hangot követni, hogy a lábfejem komfortja egy ilyen út során számomra kulcsfontosságú, azaz figyelek magamra és tudok öngondoskodni. Ez örömmel és megnyugvással töltött el.

Jelen lenni, amikor minden más

A szél végig jelen volt; a homok minden ruhadarabomban, a hajamban, az arcomon megjelent. Az első két éjszakát a dűnéken aludtam, de a szél az utolsó éjszakára olyan erős lett, hogy majdnem mindenki behúzódott, és én is a sátor védelmében aludtam. A homok, a szél és a változó keretek folyton emlékeztettek arra, hogy nincs megpihenés, nincs állandó, hanem a sivatag csendesnek tűnő forgatagában nekem kell megtanulnom itt és így jelen lenni - akármi van.

Egyedül és mégis magányosan

Voltak pillanatok, amikor az állítólag minden más csoport által is viselhető megszokott, normál tempó számomra rohanássá vált, és a csoport ritmusa mindenhogy szorított: szinte loholva tudtam inni, a hosszú megállók és pihenők hiányoztak, a nekem távoli érdeklődési körbe tartozó beszélgetésekhez kapcsolódni számomra nehéz volt. Fáradt voltam reggel és fáradt voltam napközben, az izmaim a folyton változó talajon is újabb és újabb kihívás elé kerültek.

Észrevettem magamban a szorongást, a belső feszültséget: a torkom és a szívem összeszorult, elkezdtem magam sajnálni. Volt, hogy sírtam. És jólesett kisírni magamból a régóta hordozott magányosság fájdalmának egy részét, és letenni a sivatagban.

Tettem kísérletet az asszertív jelzésre a lassúság, a meghallgatás, a figyelembevétel iránti szükségleteimről. Jólesett, hogy tudok jelezni, hogy ha nem olyan empátiát kapok, amire szükségem van, tudok erről is jelezni és határt szabni. Jólesett, hogy tarthatom a teret a saját megélésemnek anélkül, hogy görcsösen ragaszkodnék hozzá és magam is keresném a másféle megélés lehetőségét - de csak és kizárólag a jól megtanult recept által: mindenek előtt magammal együttérezve. 

Egy igazi sivatagi próbatétel volt ez számomra öngondoskodásból, az asszertív, és a változót elfogadó és más megéléssel megbékélő működésből. 

És ennek a felismerése engedett el arra a fordulópontra, amit azóta is dolgozok át magamon.

 

Nem lemondani magamról

Ha nem értettek, a haragom táplálása helyett tudtam magamhoz gyengéden fordulni: mint gyermekhez az anyja, és ezzel a gyengédséggel a saját szükségleteimről gondoskodni:

- ha szomjas voltam, inni

- ha pisilnem kellett, lemaradni

- ha egyedüllétre (és ezáltal a körülölelő tájhoz, magamhoz és a megéléseimhez kapcsolódni) vágytam, elővettem a rajzkészletemet, leültem, és hagytam, hogy a szél és a homok játsszon az ecsettel. Táncoltam a dűnék között. Megfigyeltem a lépéseimet, mintha sétáló meditációban lennék, meztelenül meghemperegtem a homokban, és engedtem, hogy a játékos énem előtörjön. Meditáltam, és figyeltem a szél százféle hangját. Ezek a pillanatok, bár aprók voltak, a belső nyugalomhoz és a jelenlét megtapasztalásához vezettek.

Annak pedig, hogy megtaláltam a sűrű programban mindezek lehetőségét, felszabadító hatása volt. És újból belémköltözött a derü.

Ajándékok, amikre nem számítottam

Az út során kaptam más ajándékokat is, olyanokat, amikre nem számítottam. Láthattam, hogyan működik a vezetőnk a fiatalokkal, egyenrangú, tiszteletteljes és érdeklődő partnerként. Jó volt ezt látni, mert emlékeztetett arra, hogy mennyire sokféle módon lehet jelen lenni egy csoport vezetőjeként.
Ez a tanúság erősítette a tiszteletemet a vezető működése iránt, azon túl bizalmat ébresztett bennem a felnövekvő generációval kapcsolatban, valamint nyugalmat hozott anyaként a saját gyerekeim hol bohó, hol komoly volta iránti aggodalmamban.

Ajándék volt együttlenni két idősebb, aktív, női utastársammal. Jólestek a női jövőmet előrevetítő beszélgetések, a stabil jelenlétük, a magukra és egymásra figyelésük. Példázták számomra a felnőtt élet gazdagságának a választását, a lehetőségek megélését.

A hazautazást követően - ha terveztem volna sem történhetett volna tökéletesebb időzítéssel - a soron következő séma coaching képzési alkalmam során is feldolgoztam az élményeket. Szétválogattam a bennem felmerülő hangokat, a frusztrációkat, az elégedetlenséget, és integráltam a felismeréseket: hogyan tudok jelen lenni, empatikus és nyitott lenni magammal és másokkal egyszerre. Még erősebb lenyomata lett bennem így a sémacoach működésnek is.

Tanulások

A sivatag arra tanított, hogy elengedjem a várakozásomhoz való ragaszkodást és beengedjem azt, ami adatik.

Megmutatta, hogy ami igazán fontos - esetemben az éves fő szükségletek közé került öngondoskodás - az akkor is megélhető, ha a körülmények látszólag nem kedveznek, mert valójában EMK-san: nemcsak mástól kérhetek, hanem magamtól is.
És a csend így születik meg. Nem kívül, nem a sivatagban, nem mástól kapott megértésben, hanem bennem: a magamért való elköteleződés és cselekvőképesség megélésében: ahogy hazaérve tisztelem a fáradtságomat, a lassússágomat és tisztelem a testemet, ahogy élem a fizikai gondoskodás igényét, a tornát, a szellemi-lelki emésztést, a lezárást, a nyugvópont keresését. 

Hogy mindezt tudva ma más utazásra neveznék be?

Igen. Mert tiszteletben akarnám tartani legfőbb szükségletemet.

Hogy bánom-e, hogy így alakult?

Nem. Mert olyan dolgokat, olyan felismeréseket, olyan megértéseket kaptam, amiket komfortzónán belül nem kaphattam volna.

Ezért ezt így együtt mind és hálásan köszönöm!

Az integráció örömére pedig álljon itt egy hazaúton faragott vers - köszönjük a Ryanair támogatását :)

Sivatagi líra

Lassulni vágytam, és mozgásban maradtam,
miközben négy napra elmerültem a sivatagban.

Bakancsban, szélben 50 kilométert meneteltem.
Minden nap máshol hajtottam álomra a fejem.
A szaharai sivatagban holdfényben aludtam.
Megfürödtem a szél hangjában, a homokban.

Berber seshbe beöltöztem.
Utastársakkal összenevettem.
A homokviharban a sátort a földre húztam.
S közben filmszereplőként izgultam.

Tajín mellé homokban sült kenyeret ettem.
Másokat hallgatva habzó fekete teát ízleltem.
Naplementét és csillagokat vágytam.
A homokfelhő sűrűjét csodáltam.

Tevegeltem, táncoltam, meditáltam.
Befelé lenni vágytam.
A szélben és a magányban sírtam.
A dűnék által a jelenben megtámasztva.

Vágyom haza, lassulni vágyom.
Kipakolni, fényképet válogatni,
Emlékeket emészteni, hosszan csak lenni-lenni-lenni.
S ha ott nem volt idő, itthon az emlékkel teljesen jelen lenni.

Hagyni a lelkembe megérkezni:
a szél százféle hangját,
a skarabeusz lába nyomát,
a homok száraz kopogását,
a fosszíliák örök álmát,
a berberek derüjét,
az utazás örömét.

Dolgoznál velem?

Ha összegyűlt a bátorságod, hogy a komfortzónádból kilépj, ha a gyengeség helyett az erő jelének tekinted, hogy segítőt választasz, szeretettel várom a jelentkezésed.
Ha te is hiszed, hogy a csend nem kívül születik meg, hanem a magadért való elköteleződésben, tarts velem!
Erőszakmentes kommunikáció, sémacoaching, mindfulness, tranzakcióanalízis és a Gestalt eszköztárából merítve támogatlak abban, hogy a belső útvesztődben eligazodj és megtaláld a saját életed szempontjából értelmes és jelentőségteli továbblépést.