Hol van a csend? - amikor mást kapok, mint amire vágyom

Amikor elindultam Marokkóba, úgy tekintettem erre az útra, mint egy rövid szabadságra az anyaságból (erről itt írtam). Nem elszakadni akartam, hanem visszatérni: magamhoz, a csendhez, a belső jelenléthez.

Azt képzeltem, hogy a Szahara majd teret ad ennek. 

- Na, milyen volt Afrika? - kérdezhetné bárki most, hogy visszatértem.
- Egészen más, mint amire számítottam. - mondanám én, és közben nem annyira Afrika másságára, hanem az utazásnak és az élményeimnek az elképzeléseimtől való eltérésére gondolnék.
Ahogy háborús helyzetre ocsúdni a sivatagi elszigeteltségből is nagyon más volt, mint amit vártam.

Telítődtem a fújó szél, a homok, a rengeteg autóban és bakancsban megtett kilométer által, valamint a marrakeshi végtelen bazársor színeivel, illataival, ízeivel.
Csodás volt mégis, de teljesen másképp, mint ahogy vártam.

Felkavart ez az utazás, mint a sivatagi szél a homokot, és segített abban, hogy újrarendeződjek a magammal való viszonyomban. Megerősödött bennem a tudás, hogy a valódi utazás belül zajlik: a külvilág inspiráció, lehetőség, díszlet, körülmény. Megerősödött bennem annak a tudása, hogy ott akarok lenni magam számára minden pillanatban.

Hazatérve jóleső lejegyezni, ami történt, részletekbe menően beszélgetni az élményeimről, elvinni coaching helyzetbe, terápiába, ránézni sémásan, és integrálni mintegy életutam közel felénél (vagy hát ki tudja), hogy hogy vagyok most az önazonossággal, a belső békével, a csenddel. 

És hogy mi is történt az elmúlt egy hétben? Erről szól ez a poszt.

Amikor csendre vágyom, és nem azt kapom

Elindulni a Szaharába a belső csend és a lassulás reményével töltött el. Korábbi sivatagi élményeim alapján arra számítottam, hogy a sivatag tágas, üres tere, a dűnék, a szél és a naplementék nyugalma lehetővé teszi, hogy befelé figyeljek és a belső hangjaimra koncentrálva, azokat meghallva lehessek. Azt vártam, hogy leüljek, merengjek, rajzoljak, meditáljak, egyszerűen csak legyek és bámuljam a homokot. Ez a kép élt bennem: a felkelés, a reggeli, a szieszta, a merengés a dűnéken, az esti beszélgetések a Koránról, a homokban teázás és a naplemente. Az utazási felhívás is ezt a képet erősítette bennem: "akinek sok gond nyomja a vállát, egyenesen megváltó lehet ez a sivatagi gyaloglás"

Most azonban egy csoportos nomádolás keretében más élményeket szereztem:

• napi 14-19 kilométereket tettünk meg, a tempó feszes - a vágyott lassúság helyett
• a nomádolás, a bennem erről a szóról élő vándorlás inkább egy meneteléssé lett a belső megélésemben,
• a sivatag számomra napos, szellős, balzsamosan melegítő képe helyett folyamatos homokfúvás, homok- és esőfelhőtől eltakart ég és a végén egy kisebb homokvihar is megérkezett,
• a sok külső impulzus - a könnyed, lassú befelé figyelés helyett, ami így folyamatos kihívást jelentett.

Szerencsére tudtam megállni: táncolni a dűnék között, dalolni és futni a szélben, meditálni a homokban ülve és rajzolni. A lassúság, amit kerestem, a napfény, amit reméltem és a tér, amit vártam, máshol volt: ha kívül nem találtam, befelé kellett keresnem. Ez eleinte jelentős kihívást, csalódást, feszültséget és elégedetlenséget szült bennem. De mit kezdtem ezzel a megéléssel?

A levált cipőtalp - a rossz ómen?

Az indulásnál a cipőm talpa az otthonomtól pár megállóra a reptér fele levált. Szerencsére a gyerekeim ellátásában segítő anyukám azonnal el tudta hozni a másik bakancsomat és még épp elértem a repülőt is - torkomban dobogó szívvel és izgalommal persze. Azt hiszem, itt már megüzente a sors, hogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy elképzeltem.

A sivatagi túra teljes gyaloglós részét az immár stabil bakancsomban tettem meg, a javasolt Crocs papucsot csak a délutáni pihenők során használtam, hogy a bakancsban megfáradt lábamat szellőztessem és pihentessem. Ez az apró, de fontos választás erősen hozta az élményt, hogy tudom azt a belső hangot követni, hogy a lábfejem komfortja egy ilyen út során számomra kulcsfontosságú, azaz figyelek magamra és tudok öngondoskodni. Ez örömmel és megnyugvással töltött el.

Jelen lenni, amikor minden más

A szél szinte megállás nélkül fújt a sivatagban töltött napokban, a homok a csomagom, a hálózsákom, az alsóneműm minden pontjára elért, megtelt a szemem, az orrom, a fülem, és sokszor a fogam alatt is sercegett. Hiányzott a napsütés, a meleg, a naplemente vagy a napfelkelte fényei.

Az első két éjszaka a dűnéken takaró alatt hálózsákban aludtam. A szél az utolsó éjszakára olyan erős lett, hogy majdnem mindenki behúzódott, és én is a sátor védelmében aludtam - ami előtte majdnem felszállt és csak közös erővel tudtuk éjjelre lakhatóvá tenni - igazi filmbeli jelenetként él ez bennem.

A homok, a szél és a változó keretek folyton emlékeztettek arra, hogy nincs megpihenés, nincs belepuhulás, nincs állandó, hanem a sivatag csendesnek tűnő forgatagában nekem kell megtanulnom itt és így jelen lenni - akármi van.

Egyedül és mégis magányosan

A csoportot legtöbbször hátulról, távolról láttam, amivel néhol békében voltam. A magányos séta a belső fókusznak remek teret adott. Abból tudtam ezt, hogy görgetem magamban az életem történetét, hallgatom a gondolataimat, majd egyszer csak dalra fakadok, és a sivatagi végtelenbe fújja tovább a hangokat az ajkamról a szél.

Amikor a horizonton viszonyítási pontokat kerestem arra, hogy tudjam, melyik bucka, bokor mögött tűnik el a csoport, és közben a széles nagy sivatagban senki mást nem láttam, az olyan nagyon nehéz és számomra ismerős kívülállóság és izoláltság azonnal aktiválta bennem az elhagyatottságot és a magányosságot. Nem annyira az életemért aggódtam, hanem azért, hogy észrevétlenül eltűnök. 

Ilyenkor azon kaptam magam, hogy magamban érvelek, vitatkozom, megértését keresem annak, ami és ahogy itt és most történik (a párbeszédben, a közelség-távolság dimenzióban) és tudatos erőfeszítésbe került visszatalálnom oké állapotomhoz.

Voltak pillanatok, amikor az állítólag minden más csoport által is viselhető megszokott, normál tempó számomra rohanássá vált, és a csoport ritmusa mindenhogy szorított: a számomra elegendő hosszúságú megállók és pihenők hiányoztak, fáradt voltam reggel és fáradt voltam napközben, az izmaim a folyton változó talajon is újabb és újabb kihívás elé kerültek.

Észrevettem magamban a szorongást, a belső feszültséget: a torkom és a szívem összeszorult, elkezdtem magam sajnálni. Volt, hogy sírtam. És jólesett kisírni magamból a hordozott magány egy részét, és letenni a sivatagban. 

Megdöbbentő megállni ilyenkor, és megtapasztalni, hogy mennyi mindent hordozunk magunkban anélkül, hogy igazán figyelmet adnánk neki.

Tettem kísérletet az asszertív jelzésre a lassúság, a meghallgatás, a figyelembevétel iránti szükségleteimről. Jólesett, hogy tudok jelezni arról is, hogy ha nem olyan empátiát kapok, amire szükségem van. Jólesett, hogy tudok határt szabni. Jólesett, hogy tarthatom a teret a saját megélésemnek.
Jólesett, hogy képes vagyok keresni a másféle megélés lehetőségét - és közben figyelembe veszem azt, amit már tudok az érzelmi megindultsággal való bánásról: akármit is teszek,  mindenek előtt együttérzésre van szükség - magammal is.

Néha felütötte fejét az önvád: mit kezdek a dühömmel éles helyzetben? Mire jó az erőszakmentes kommunikációs hátterem? Mire jó a sok mindfulness gyakorlás és tréningtartás? Mire jó bármi tudás, amikor megállíthatatlanul fúj a szél és amikor belül is minden kavarog? Majd jött az egyszerű válasz: "ember vagyok, és ezért az emberihez tudok magamban is kapcsolódni: az érzéseimhez, a tökéletlenhez..." az önegyüttérzés vitt át a kopár tájon.

Oda jutottam, hogy egy igazi sivatagi próbatétel volt ez az utazás számomra öngondoskodásból, az asszertív, és a változót elfogadó, a más megéléssel megbékélő működésből. 

 

Nem lemondani magamról

Ha nem értettek, a haragom táplálása helyett tudtam magamhoz gyengéden fordulni: mint gyermekhez az anyja, és ezzel a gyengédséggel a saját szükségleteimről gondoskodni:

- ha szomjas voltam, inni

- ha pisilnem kellett, lemaradni (más lehetőség nem volt)

- ha egyedüllétre (és ezáltal a körülölelő tájhoz, magamhoz és a megéléseimhez kapcsolódni) vágytam, elővettem a rajzkészletemet, leültem, és hagytam, hogy a szél és a homok játsszon az ecsettel. Táncoltam a dűnék között. Megfigyeltem a lépéseimet, mintha sétáló meditációban lennék, meztelenül meghemperegtem a homokban, és engedtem, hogy a játékos gyermekénem előtörjön. Meditáltam, és figyeltem a szél százféle hangját. Ezek az élményekhez, bár a vágyotthoz képest rövidek voltak, belső nyugalomhoz, a jelenlét megtapasztalásához és a magamra támaszkodás biztonságához vezettek.

Annak pedig, hogy megtaláltam a sűrű programban mindezek lehetőségét, felszabadító hatása volt. És újból belémköltözött a derü.

Ajándékok, amikre nem számítottam

Az út során kaptam olyan ajándékokat is, amikre nem számítottam. Láthattam, hogyan működik a vezetőnk a fiatalokkal érdeklődő partnerként. Sokféle alá- és fölérendeltséget megélt emberként, jó volt ezt a szemmagasságot megfigyelni, gyógyított, ahogy látom, hogy a "gyerekem lehetne" fiataloknak hogy tud egy "apafigura" egyre nagyobb teret és figyelmet adni. 
Ez a tanúság erősítette a tiszteletemet a vezető működése iránt. Ezen túl megmozgatta bennem az anyát:  bizalmat ébresztett bennem a felnövekvő generációval kapcsolatban: kíváncsi, nyitott, aktív jelenlétüket hozták a világ számukra ismeretlen tájaira. Mindezeken túl megnyugvást is kaptam anyaként a saját gyerekeim hol bohó, hol komoly volta iránti aggodalmamban, és megerősödött a gyerekeim iránti bizalmam: helyt fognak állni az életben.

Ajándék volt együttlenni két idősebb, a menopauzában előttem járó, mégis aktív, női utastársammal. Jólestek a női jövőmet előrevetítő beszélgetések, a magukra és egymásra figyelő jelenlétük. Példázták számomra az öngondoskodás megélését és a választás szabadságát.

Ajándék volt egy idős berber sofőrrel hosszú órákon át spanyolul beszélni. Hallgatni őt a Koránról, a sivatagról, az ország történelméről, a kereskedelemről és az életfilozófiájáról. Ebből a beszélgetésből több gondolatot is lejegyeztem és tervezem későbbi írásokhoz felhasználni.

Az utazás során fülöncsípett belső hangjaim, narrációim igazi aranybányává váltak saját belső utamon, és saját szakmai fejlődésemben is. A hazautazást követően - ha terveztem volna sem történhetett volna tökéletesebb időzítéssel - a soron következő séma coaching képzési alkalmam során is feldolgoztam az élményeket, majd terápiás alkalommal is szétválogattam a bennem felmerülő hangokat, a frusztrációkat, az elégedetlenséget, a tiszteletet, a hálát, az elégedettséget, és integráltam a felismeréseket, hogy még stabilabban tudjak egészséges felnőtt működésemben lenni és ha kibillenek, visszarendeződni. Még erősebb lenyomata lett bennem így a sémacoach működésnek is. Még tudatosabbá vált a saját belső utam iránya is.

A sivatag tanításai

A sivatag arra tanított, hogy elengedjem a várakozásomhoz való ragaszkodást és beengedjem azt, ami adatik úgy, hogy közben végig elérhető maradok magamnak.

Megmutatta, hogy ami igazán fontos - esetemben az éves fő szükségletek közé került öngondoskodás - az akkor is megélhető, ha a körülmények látszólag nem kedveznek, mert valójában EMK-san: nemcsak mástól kérhetek, hanem magamtól is.
És a csend így született meg. Nem kívül, nem a sivatagban, nem mástól kapott megértésben, hanem bennem: a magamért való elköteleződés és cselekvőképesség megélésében: ahogy hazaérve tisztelem a fáradtságomat, a lassússágomat és tisztelem a testemet, ahogy élem a fizikai gondoskodás igényét, a tornát, a szellemi-lelki emésztést, a lezárást, a nyugvópont keresését. 

Hogy mindezt tudva ma más utazásra neveznék be?

Igen. Mert tiszteletben akarnám tartani legfőbb szükségletemet.

Hogy bánom-e, hogy így alakult?

Nem. Mert olyan dolgokat, olyan felismeréseket, olyan megértéseket kaptam, amiket komfortzónán belül nem kaphattam volna.

Ezért ezt így együtt mind és hálásan köszönöm!

A hazautazás napja szimbólikussá vált: a születésnapomon értem haza, valójában magamhoz.
És hogy vagyok én most a magammal való viszonyomban? Ott vagyok a magam számára elérhetően, mint anya a gyermeke számára, és most már - nem másra várok, hanem - magammal tartok akármilyen körülmények között. 

Az integráció örömére pedig álljon itt egy hazaúton faragott vers - köszönjük a Ryanair támogatását :)

Sivatagi líra

Lassulni vágytam, és mozgásban maradtam,
miközben négy napra elmerültem a sivatagban.

Bakancsban, szélben 50 kilométert meneteltem.
Minden nap máshol ébredtem.
A szaharai sivatagban holdfényben aludtam.
Megfürödtem a szél hangjában, a homokban.

Berber seshbe beöltöztem.
Utastársakkal összenevettem.
A homokviharban a sátort a földre húztam.
S közben filmszereplőként izgultam.

Tajín mellé homokban sült kenyeret ettem.
Másokat hallgatva habzó fekete teát ízleltem.
Naplementét és csillagokat vágytam.
A homokfelhő sűrűjét csodáltam.

Tevegeltem, táncoltam, meditáltam.
Befelé lenni vágytam.
A szélben és a magányban sírtam.
A dűnék által a jelenben megtámasztva.

Vágyom haza, lassulni vágyom.
Kipakolni, fényképet válogatni,
Emlékeket emészteni, hosszan csak lenni-lenni-lenni.
S ha ott nem volt idő, itthon az emlékkel teljesen jelen lenni.

Hagyni a lelkembe megérkezni:
a szél százféle hangját,
a skarabeusz lába nyomát,
a homok száraz kopogását,
a fosszíliák örök álmát,
a berberek derüjét,
az utazás örömét.

Dolgoznál velem?

Az ilyen helyzetek – amikor a várakozás és a valóság találkozik – gyakran mély önismereti kérdéseket hoznak felszínre. Coachként ezekben a folyamatokban kísérem azokat, akik szeretnének jobban rálátni saját működésükre.

Ha te is voltál már olyan helyzetben, amikor mást kaptál az élettől, mint amire számítottál, és szeretnéd megérteni, mi történik benned ilyenkor, szeretnél másképp reagálni, coaching folyamatban szívesen dolgozom veled: szeretettel várom a jelentkezésed.

Erőszakmentes kommunikáció, sémacoaching, mindfulness, tranzakcióanalízis és a Gestalt eszköztárából merítve támogatlak abban, hogy a belső útvesztődben eligazodj és megtaláld a saját életed szempontjából értelmes és jelentőségteli továbblépést.