A kevesebb több
Két hete újra iskola van, és újra gyors a tempó: a szürke hétköznapok, a terhelődő idegrendszer, a hidegre összehúzódó nyak- és vállizmok, évvégi finishangulat a munkában, az újra kimerülő gyerekek, a folyamatos zaj...
Ti hogy vagytok ezzel szülőként?
Vártátok, hogy az őszi szünet után újra elkezdődjön a tanítás, vagy most visszakérdeztek, hogy "Mikor volt az őszi szünet?"
Én legszívesebben megállítanám az időt. Sőt ezzel a poszttal meg is állítom.
Az alapértékeimhez visszavezető, a mindennapok sűrűjét leállító őszi szünet jól sikerült.
Nagyon jól, és át akarok menteni onnan, amit csak lehet, a hétköznapokra.
Köztük a következőket:
- gyakrabban lelassulni, és ezt nemcsak megengedni, hanem a tervezéskor keresni is
- az offline üzemmód tudatos bekapcsolását magamon, mint humanoidon
- a DMN (az agyam alapértelmezett módú hálózatának) tudatos csökkentéést és jelenlétbe kapcsolást
- a "kevesebb több" elvet a mindennapi tevékenységekben, nemcsak a tervezésben
Egyedülálló, kétgyerekes anyaként szeptemberben egyszerre indult újra az iskola, a munkáim, a gyerekek programjainak szervezése, a mindennapos logisztika. Mindezt az idén családon belüli feszültségek, a gyermekeim nevelésével, támogatásával kapcsolatos, sokszor nagyon nehéz helyzetek is kísérték.
Amikor nem pusztán arról kell dönteni, hogy milyen különórára járjon a gyerek, hanem arról is, hogy milyen támogatásra van szüksége, hogyan tudjuk őt jól megérteni, és a különböző szülői nézőpontok közepette hogyan tudom képviselni az érdekeit, akkor a szülőség egészen másfajta érzelmi és mentális terhelést jelent.
Sokszor azt élem meg, hogy nemcsak anyaként kell helytállnom, hanem szervezőként, döntéshozóként, információgyűjtőként, közvetítőként, és a saját döntéseim védelmezőjeként is. Közben persze szeretnék egyszerűen csak anya lenni. Egy nyugodt, figyelmes, szeretettel jelen lévő anya.
KIFESZÍTETT IDEGRENDSZERREL
Októberben egyre jobban éreztem, hogy elfáradtam. nagyon sokat aludtam. Amikor lehetett, korán lefeküdtem, és hagytam magam pihenni. De valami furcsa kettősséget éltem meg: miközben testileg kimerült voltam, az idegrendszerem sokszor nem tudott leállni.
Folyamatos információéhségben éltem. Vajon ki írt? Kinek nem válaszoltam még? Melyik számlát felejtettem el befizetni? Mit kellett volna megrendelnem? Mi történt a világban? Milyen új fejlemény van azokban az ügyekben, amelyek foglalkoztatnak?
Ha éppen nem csináltam semmit, az agyam akkor is dolgozott. Mintha egy kifeszített idegrendszerbe lennék bezárva, amely nem tud átkapcsolni egy másik üzemmódba.
ANALÓG ÜZEMMÓD?
Talán a perimenopauza is hozzátesz ehhez. Talán az elmúlt évek tartós stressze. Talán egyszerűen annyi mindent próbálok kézben tartani, hogy már nem könnyű letenni a kontrollt akkor sem, amikor éppen nincs rá szükség.
Október 10-én, a mentális egészség világnapján is sokat gondolkodtam ezen. Hiszen mentálhigiénés szakemberként pontosan tudom, milyen jelentősége van a regenerációnak, a pihenésnek, a testünk jelzéseihez való kapcsolódásnak.
Tudom.
De vajon élem is?
És ami még fontosabb: vajon olyan életet alakítok-e ki, amelyben mindez valóban lehetséges?
HÁLA A TÉRERŐ HIÁNYÁÉRT
Az őszi szünetet mindezekért idén különösen komolyan vettem.
Először az osztrák hegyekbe mentem. Hosszú gyaloglások, erdei ösvények, emelkedők, kilátók, hegycsúcsok. Távol az itteni világom zajától.
Az első napokban azon kaptam magam, hogy túrázás közben is előveszem a telefonomat. Nemcsak azért, hogy lefényképezzek valamit, hanem hogy gyorsan elintézzek egy üzenetet, megnézzek valamit, kapcsolatban maradjak az otthoni világgal. Aztán jöttek azok a szakaszok, ahol nem volt térerő. És micsoda megkönnyebbülés! A telefonom egyszerűen nem működött úgy, ahogy megszoktam. Nem tudtam új információkért nyúlni. Nem tudtam újabb ügyeket intézni. Egyszerűen nem voltam elérhető. Utána amikor be is jött egy-két üzenet, már nem érdekelt, hogy megválaszoljam.
Ekkor vettem észre, hogy felszabadulok. Hogy az idegrendszerem elkezd nyugalmi állapotba kapcsolni. Teát főztem, beszélgettem a barátnőmmel, csináltunk egy rituálét, rajzoltam, olvastam. Elkezdtem csak annak adni a figyelmemet, ami éppen körülvett.
Az idős osztrák vendéglátónkkal való virtuális találkozás az információadáson túlmutatott, és különösen mély nyomot hagyott bennem, ahogy a kérdésemre megnyílt és megosztotta velem a történetét. Krónikus fáradtsággal diagnosztizálták pár éve, és emiatt döntött úgy, hogy vidékre költözik. Hogy olyan környezetet teremtsen magának, amely jobban illeszkedik az állapotához, a szükségleteihez, a kívánt életéhez. Az ízlésesen kialakított otthonában szinte csak a legszükségesebb tárgyak voltak. Letisztult, egyszerű, tudatosan megválogatott környezet vett körül.
Ez mélyen megérintett. Az én idegrendszeremre is csodálatosan hatott. Szép volt az egyszerűség. Volt tér a gondolatok zajának. És közben csodáltam egy emberi élet nagyon tudatos tervezésén túl a meghozott döntéseket és a megvalósítást is. Azt, hogy komolyan vette saját szükségleteit. Hogy a környezetét is a saját jóllétéhez igazítja. Itt kapott új értelmet számomra a mondás:
A KEVESEBB TÖBB.
Kevesebb tárgy. Kevesebb inger. Kevesebb képernyő. Kevesebb zaj.
Több figyelem. Több nyugalom. Több kapcsolódás. Több jelenlét.
Ezt követte a jurtaélmény, és annak a belső tudásnak a fokozódása, hogy pontosan erre vágyom.
EGY JURTA, EGY ALOMSZÉK ÉS A KEVESEBB TÖBB ÉLMÉNYE
Az osztrák hegyeket a Bakony követte. Szintén a HomeExchange segítségével egy egészen különleges szállást választottunk: egy erdőszéli jurtát. Nem volt vízöblítéses vécé, helyette alomszéket használtunk. Nem voltak körülöttünk a megszokott városi kényelmi eszközök. Nem volt minden pillanatban internet. És milyen jól voltunk!
Reggel felébredtünk, elkészítettük a reggelinket, kiléptünk a szállásról és elindultunk túrázni. Néha gyalog a szállásról, néha egy rövid autózás után. Este pedig hallgattuk, ahogy állatok járnak a jurta körül. Néztük, ahogy a holdfény bevilágít, és csodáltuk a csillagokat.
Egy másik világba érkeztünk Budapestről.
Közben találkoztunk olyan családokkal, emberekkel is, akiket néhány éve ismerünk, és akikkel egyre mélyülnek a kapcsolataink. Jólesett olyan felnőttekkel és gyerekekkel együtt lenni, akiknek az értékrendje közel áll a miénkhez. Akikkel nem kell sokat magyarázni, miért fontos a természet, a kapcsolódás, a közösen töltött idő.
NEM CSAK A GYEREKEIMNEK SOK AZ INGER
Október elején egy pszichológus barátnőmmel beszélgettem, és nagyon megfogott, mennyire tudatosan figyel arra, hogy a kisfia mennyi ingerrel találkozik.
Azóta sokat gondolkodom ezen. Hiszen én is egyre jobban figyelem a saját gyerekeimet. Látom, hogy mennyire nehéz számukra időnként megnyugodni, lelassulni, elcsendesedni. Látom, hogyan hat rájuk a sok program, a sokféle elvárás, a képernyők világa, az iskolai ingerek és a családi feszültségek.
Folyamatosan keresem, hogyan tudnám őket a megnyugvásban jobban támogatni. És ehhez kapcsolódóan az elmúlt hetekben történt egy nagyon fontos váltás a gondolkodásomban:
Nemcsak a gyerekeim idegrendszerének van szüksége támogatásra. Hanem az enyémnek is.
Sőt, talán éppen azért kellene sokkal komolyabban vennem a saját idegrendszerem védelmét, mert anyaként az én szabályozottságom is hatással van arra a közegre, amelyben a gyerekeim élnek.
Ha én folyamatos készenlétben vagyok, ha mindenre azonnal reagálnom kell, ha a saját figyelmem is szétszakad, hogyan tudok nekik nyugodt, megtartó jelenlétet adni?
És vajon meddig lehet pusztán önszabályozással kompenzálni egy olyan környezetet, amely újra meg újra túlingerléssel válaszol?
Mert egyre inkább azt érzem, hogy nem elég meditálni, mozogni, tudatosan lélegezni, önismereti munkát végezni:
A KÖRNYEZETEN IS VÁLTOZTATNI KELL.
AMIT EGY KORÁBBI KAPCSOLATOMBÓL MAGAMMAL HOZOK
Ahogy mind tudatosabban figyelem, milyen környezeti hatások között élünk, újra és újra eszembe jut, hogy ezekre a kérdésekre mennyivel korábban kezdtem érzékennyé válni. És ebben az előző párkapcsolatomnak nagyon fontos szerepe volt. Ugyanis ahogy mindezen gondolkodom, az elmúlt párkapcsolatomra is más szemmel tekintek vissza. Rengeteget tanultam benne az egészségtudatosságról. A természetesebb életmódról, a műanyagmentességről, az immunrendszer támogatásáról, az elektromos eszközöktől való tudatos távolságtartásról, arról, hogy nem mindegy, milyen anyagokkal, tárgyakkal, hatásokkal vesszük körül magunkat.
Ezek közül sok mindent máig értékesnek tartok. Beépültek a mindennapjaimba, a gondolkodásomba, abba, ahogyan a gyerekeimet nevelem. Akkor is, ha nem minden alapértékben értettünk egyet, ezek rendkívül fontos hozományok, amiket továbbörökítek.
Hiszen egy másik nagyon fontos tanulásom is van ebből a kapcsolatból: az egészségtudatosság önmagában nem elég.
Lehet valaki rendkívül figyelmes a táplálkozásra, a környezetére, a fizikai egészségére, miközben az érzelmi kapcsolódás, az egymás szükségleteinek tisztelete, az empátia és az érzelmi fejlődés ugyanúgy fontos egy teljes élethez.
Egyre inkább azt élem meg, hogy az egészség nemcsak az, amit megeszünk, amivel körülvesszük magunkat, vagy amitől megvédjük a testünket. Hanem az is, hogyan bánunk egymással. Milyen kapcsolatokat építünk. Mennyire tudunk biztonságot teremteni egymás számára. Hogyan kezeljük a konfliktusokat. Meg tudjuk-e hallani a másik szükségleteit, miközben a sajátjainkat is komolyan vesszük.
És milyen érdekes, hogy ahogy egyre távolabbról tekintek vissza a múltamra, úgy tudok egyre több mindent nem egyszerűen jónak vagy rossznak látni, hanem tanulásként magammal vinni. Mert én is folyamatosan érek.
Egyre tudatosabban tudom megválasztani, mit szeretnék továbbvinni, és mit szeretnék másképp csinálni.
KIÉ A FIGYELMÜNK?
A szünet egyik különösen fontos találkozása egy olyan családdal történt, ahol a gyerekek csak nyolcadikos korukban kapnak saját telefont. Az én lányomnak ötödikes kora óta van. A fiam pedig egyre többször kérdezi, neki mikor lesz.
A telefonhasználat nálunk is állandó téma, és nem könnyű - a saját elveim, az iskolai ajánlás és megegyezések szinkronját nehezítő vélemény és mintaadás a másik szülő részéről. Így a különböző értékrendek és szabályok közötti eligazodás is része a mindennapjainknak.
A szünet végén a gyerekeimmel megnéztük a Társadalmi dilemma című dokumentumfilmet. És valami csodálatos történt. Elkezdték megérteni, hogy amikor én a képernyőidő miatt aggódom, az nem pusztán valami anyai para, sőt elkezdtek a sokat telefonozó barátaik miatt aggódni, és a napokban én is kaptam itthon egy mobilhasználatot szabályozó táblát a fiamtól. Well done :)
Érthető témává vált, hogy ki és mi verseng a figyelmünkért. És az is, hogy miért ilyen nehéz letenni a telefont, nekem is. Amellett, hogy azon keresztül szervezem az életünk egy részét, vagy tartok kapcsolatot másokkal, és tájékozódom, valóban minden alkalommal én döntök arról, hogy előveszem? Vagy már automatikusan nyúlok érte, amikor megjelenik egy kis üres tér az életemben?
MIT VISZEK HAZA AZ ŐSZI SZÜNETBŐL?
Hatvan kilométert gyalogoltam. Hegyeket másztam, erdőkben barangoltam, különleges helyeken aludtam, a gyerekeimmel beszélgettem, barátokkal találkoztam, új embereket ismertünk meg. És jelen voltam, ott, ahol voltam. A szünet végére visszaváltottam egy lassabb működésre.
Ezt a folyamatot még folytatnom kell. Mert a munkatempó és a sok családi logisztikai teendő egyedüli intézése újra gyorsulásra hív. Mégis keresem magunk számára a megoldásokat.
Most azon tűnödöm, hogyan tudnám a telefonomat száműzni a hálószobámból.
Keressük a gyerekekkel is a saját szabályainkat. Hogyan tudnak a digitális eszközök valóban eszközök maradni? Hogyan tudunk több közös időt úgy eltölteni, hogy ne legyen közben állandóan jelen egy másik világ, amely a figyelmünket követeli?
Valamit nagyon erősen megértettem ezen az őszön:
Nem minden ingerre kell reagálnom. Nem minden információt kell befogadnom. Nem minden lehetőséggel kell élnem. És nem kell minden pillanatban elérhetőnek lennem. Nem akarok.
Ahogy a saját határaim meghúzását is egyre határozottabban tanulom, egyre inkább azt érzem, hogy a figyelmemmel kapcsolatban is erősebb határokat szükséges húznom.
Mert a figyelmem véges.
És aminek adom, tulajdonképpen arról szól az életem.
Talán az egész őszi szünet legfontosabb ajándéka az volt, hogy megtapasztaltam: nemcsak a gyerekeim számára teremthetek nyugodtabb, biztonságosabb, kevesebb ingerrel teli környezetet.
Magamnak is megadhatom ezt.
______
Te tudatosan döntesz arról, hogy mennyi és milyen ingert engedsz be az életedbe?
Vannak fenntartható rendszereid arra, hogy a saját figyelmeddel tudatosan gazdálkodj?
És mikor tapasztaltad meg utoljára, hogy a kevesebb valóban több?
Ha eltökélted, hogy változtatnál, és szükséged van egy tapasztalt segítőre, hogy irányban maradj, keress bátran: hello@csordasizabella.hu









Megjegyzések
Megjegyzés küldése