Nyaralok. Nyaralok? OK?

Egy hosszú érlelő nyár, gyerekekkel töltött 3 intenzív hét után mint függő nyúl a cigiért vagy alkoholért, úgy várom, hogy leüljek írni. Hetek, napok óta keresem a szavakat, de sosincs idő lejegyezni. MOST.
Annyi minden történt, és annyi mindenről szólt ez a nyaralás.
Leginkább arról, hogy milyen is megérkezni és sikerül-e megérkezni egyedülálló anyaként a kéthetes gyerekekkel töltött nyaralásban a saját nyaralásomba.

Ugyan tanultam, tanultunk az eddigi közös (hármasban töltött) útjainkból, folyamatosan tanuljuk, hogy mi így vagyunk egy család, és mindig van upgrade (feljebb), mindig van kihívás és mindig van frusztráció is. 

Ahogy létrejött ez a nyaralás, meseszerű volt. De vajon maga a nyaralás is meseszerű-e?

A keretek

Amikor arról beszélgettünk év elején, hogy hová szeretnénk menni, a gyerekek nagyon vágytak valamilyen tengerre. Én pedig, ahogy hallgattam őket, kétségbeestem, hogy hogyan tudnám ezt egyáltalán megadni nekik, mert a tengeri szállások ára mellett ez eléggé reménytelennek tűnt. 

A válás után az anyagi szorongásom egyik legfájóbb pontja az utazási lehetőségeink megtizedelésében jelent meg. Márpedig nemcsak lételemem, hanem a gyerekeimnek adható világlátás öröksége is számomra az utazás. Feladatomnak tekintem, hogy megmutassam nekik a széles, színes nagyvilágot többféleképpen, utazás által is. A válás után a HomeExchange program enyhített a szorongásomon (ha te is kedvet kaptál, és szeretnéd, hogy ajánlói pontokat kapjak, írj rám, és dobok egy ajánlókódot).
Mármost ennek a januári beszélgetésnek a másnapján rám írt egy ciprusi nő, hogy elcserélném-e vele egy hónapra a házát augusztusban. Meghallottak minket az angyalok? Madarat lehetett fogatni velem, velünk, és izgultam, hogy a számunkra működő rövidebb időszak is tetsszen neki, és tetszett: lakást cseréltünk két hétre. Ők nálunk laktak, mi pedig az ő medencés ciprusi házukban. Azaz kéthetes szállásköltség pipa.

Így lett tenger közele.
Ott pedig kiderült, hogy attól, hogy fizikailag megérkezünk valahová, én még egyáltalán nem biztos, hogy meg is érkezem. Ez a bejegyzés itt kezdődik. (És ha szülőként, barátként, egyedülállóként te is küzdesz azzal, hogy megérkezel-e és mennyi idő alatt, szerintem lesz itt néhány AHA-pillanat.)

A megérkezés ideje

Az első néhány napban nagyon erősen éreztem, mennyire elfáradtam a tanév, és a 2026-os első félév végére. Azt hiszem, legszívesebben lefeküdtem volna három napra úgy, hogy valaki kiszolgál, hoz enni, és nekem semmit nem kell kitalálnom. Ehelyett reggeltől estig jöttek a döntési helyzetek az egy felnőttes felállásban: hova menjünk, mit vigyünk, mikor induljunk, hol lehet parkolni, mi fér bele aznap, mit eszünk, mit főzök, hogyan osszam be a tizennégy napot úgy, hogy ne akarjak mindent belezsúfolni, de közben ne is menjünk úgy haza, hogy valami számunkra lényeges kimaradt.

Nagyon nehezen indult be bennem az utazás öröme, pedig én kifejezetten szeretek utazni, régen nagyon sokat mentem hátizsákos turistaként, és az egyik legerősebb örömöm a mai napig az, amikor valami újat fedezhetek fel. Most mégis azt vettem észre, hogy a kíváncsiságom fölé nőtt a logisztika, és a logisztika mellé gyorsan odaült egy nagyon erős belső kritikus hang is. Biztos jól választok? Biztos jól csinálom? Jó lesz ez nekik? Nem túl sok? Nem túl kevés? Ha ezt most kihagyjuk, később bánni fogjuk? Megengedhetjük magunknak? De ha nem, akkor elveszítjük a lehetőséget?

A nyaralás első részében főleg ezek a hangok domináltak a fáradtságom mellett. Ugye, nem hangzik felemelően? Ja, nem is volt az.
Nem azt éltem meg, hogy szabadságon vagyok, hanem hogy most ezt is nekem kell jól megoldanom, sőt itt nincs kollega: ez most rajtam múlik. PONT. Nem vessző. Nincs és.

Nehezen indult el bennem a nyaralás. Nehezen érkezett meg az, hogy éljek a lehetőségeimmel.

Mindeközben természetesen rengeteg szép dolog történt.
Nekem az utazásban nagyon fontos, hogy megoszthatom a felfedezéseimet a gyerekeimmel, és ettől az ő világuk is tágul. Az egyik tájra a lányom egyszer csak azt mondta, hogy emlékezteti arra a helyre, ahol korábban Olaszországban jártunk. Ez nagyon megérintett. Jó volt látni, hogy már vannak benne tájak, amelyekhez hozzá tud hasonlítani más tájakat, hogy elkezd valami összeállni benne a világból, egy saját belső térkép, és ennek az alakulásához hozzájárulok azzal, hogy elviszem őket, megmutatok nekik helyeket, együtt nézzük meg, mi van egy szikla mögött, milyen állat úszik alattunk, milyen lehet egy másik országban élni.

A felfedezések közben azonban kevés volt az anya-megálló. A két hétre vittem magammal két könyvet, és az egyikből sikerült elolvasnom körülbelül 6 oldalt, a naplómba pedig lejegyeztem egyszer négy oldalt. Ez két hétre és a várakozásomhoz képest nagyon kevés volt. Hoztam azonban egy nagy adag elfogadást is. Ez most ilyen. Most ennyi saját időm volt. És örültem, hogy legalább ez, és a fényképkészítés és alvás és a vízben snorkelezéssel (és anya, ezt nézd nélkül) töltött óráim is lehettek.

Reggeltől estig együtt voltunk. Én főztem, én vezettem, én szerveztem, én figyeltem arra, hogy legyen nálunk víz, étel, törölköző, naptej, snorkelfelszerelés, hogy mikor kell indulni, mikor kell visszaérni, mit bírnak a gyerekek, mit bírok én. Sokszor főztem, mert fontos volt, hogy ne két hétig strandkaján éljünk, hanem legyen tojás, zöldség, bab, szardínia, gyümölcs, friss narancslé, valami egészségesen tápláló. 

Én voltam a háttérország. És a háttérországnak nem volt háttérországa. 

Rettenetesen hiányzott a mozgás - a hőség csökkenésével az esti edzés vagy hosszú tengerparti séták. Ehelyett takarodót fújtam otthon. A tengerpartokon nem volt természetes árnyék, ellenben sok volt az ember, mindenhova autóval mentünk, parkolóhelyet kerestünk, és kerestük  (kerestem Karesz, ChatGPT asszisztensem segítségével) a legtermészetesebb, legnyugisabb strandokat.

Az egyik fókuszom az lett ezen a nyaraláson, hogyan tudom megtalálni az élvezhetőt akkor is, ha nem olyan, mint amilyennek előre elképzeltem. Ez nagyon lassan érkezett meg. Emiatt aztán türelmetlen is voltam magammal. 

Mi van, ha nem úgy alakul?

A második hét elejére kezdtem érezni azt, hogy ha valami nem sikerül, akkor nem történik semmi különös. Meg lehet próbálni máshogy.

Szerettük volna magyar szervezésben kipróbálni a búvárkodást, de az időpontok nem passzoltak, ezért végül egy helyi csapathoz mentünk. Ez végül nagyon jó lett, és nekem külön öröm volt nézni, ahogy a lányom egyre bátrabban válaszol angolul, amikor hozzá beszélnek. Egyszer csak nem az volt a kérdés, hogy jó-e a nyelvtudása, hanem hogy kapcsolódik-e általa. Én meg megálltam, hogy ne szóljak közbe és ne türelmetlenkedjek. Bíztam benne.

Volt olyan nap is, amikor csak a nap első felét láttam. Még sötétben indultunk egy tengerpartra, ahol teknősfészkek voltak, frissen kikelt teknősök látványának a reményében. A várt látvány elmaradt, cserébe a vízben fogadtuk a napfelkeltét, és ez önmagában gyönyörű friss élmény volt, amire egy következő strandon ráaludtunk, majd a fiam kérésére visszatértünk az ő kedvenc strandjához, szerencsénkre, mert most olyan szép sima volt a víz, hogy a vágyott szikláról ugrálás és snorkelezés is könnyeden megvalósulhatott. Másztunk a különös, homokkőszerű sziklákon, kis barlangokat kerestünk, ugráltunk, előtte maszkban megnéztük, elég mély-e alattunk a víz, majd elúsztunk egy másik barlanghoz.

Nem feltétlenül azokból lettek a legjobb napok, amelyeket a legjobban megszerveztem. Azonban a szervezés és a reflexió malterként összetartotta a vágyainkat és a valóságot. És ezt a dinamikát újra és újra kerestem: hol elengedni, hol ráhagyatkozni az életre, máskor meg tenni és cselekedni. 

Nem vagyok egyedül attól, hogy én vagyok az egyetlen felnőtt

A szorongásomnak nemcsak a pénzhez volt köze, nemcsak ahhoz, hogy meddig nyújtózkodhatunk, hogy belefér-e az én búvárkodásom is. Nagyon erősen ott volt benne az is, hogy mindent nekem kell egyedül megoldanom. Hogy fáradt vagyok, néha elegem van, néha azt érzem, nem bírom, és közben mégis muszáj továbbmenni, mert ezt a nyaralást én vállaltam, én szerveztem, és igenis szeretném, hogy jó legyen.

Ehhez adott egy kis extra üzemanyagot, amikor egyik reggel a bérelt autónk egy rövid boltkör után egyszerűen nem indult el. A fiamat beültettem a volán mögé, mi pedig a lányommal toltuk az autót vissza a parkolóhelyre. Végül felhívtam az autóbérlőt, kijöttek (milyen jó is a full insurance), és kiderült, hogy az akkumulátor tönkrement, ezért kicserélték. Néhány nappal később furcsa hangot hallottam a kerék felől, éppen azelőtt, hogy a hegyekbe indultunk volna. Akkor is telefonáltam. Megint kijöttek, átnézték az autót, ellenőrizték a kerekeket, beállították a guminyomást, és megnyugtattak, hogy biztonságosan mehetünk tovább. Jólesett megélni, hogy nem hülyének néznek, hanem hogy segítenek a férfiak (akiknek amúgy is ez a dolguk).

Nekem ebben az egészben meglepően fontos élmény lett az, hogy kérhetek ÉS kaphatok segítséget.
Nem azért fizettem full biztosítást, hogy aztán egyedül próbáljak mindent megoldani. Ez jár. De még ha nem járna is ilyen egyértelműen, akkor is lehetne segítséget kérni, mert észszerű, és mert biztonságban akarom tudni magunkat.

Valahogy ettől kezdtem kevésbé érezni, hogy egyedül vagyok a világban. Nem közeli emberek segítettek. Egy autókölcsönző munkatársa, vagy egy búvároktató - aki türelmesen tanított. Mégis volt körülöttünk egy nagyon laza szövet, ami tartott bennünket. Gyógyító volt megélni, ahogy elkezdek erre és a "majd úgyis lesz megoldás"-ra hagyatkozni.

A pénz mint fenyegetés és a pénz mint lehetőség

A másik visszatérő szorongásom a pénz volt. Nehéz egy családot egy keresetből fenntartani úgy, hogy közben nemcsak lakni és enni szeretnénk, hanem szeretném megadni a gyerekeimnek és magamnak azt is, ami a mentális és fizikai egészségünkhöz, a fejlődésünkhöz, vagy egyszerűen az élet öröméhez hozzátartozik. Hogy lehessen pszichológushoz menni, sportolni, könyvet venni, utazni, vagy szeptemberben megvenni azt a sportcipőt, amire szükség van, meg egy szülinapi tortát.

Otthonról azt hozom, hogy a pénzzel felelősen kell bánni. Félre kell tenni. Meg kell nézni, mi hasznos, mi praktikus, hol lehet valamit olcsóbban megvenni. Ez sok szempontból hasznos örökség.

Most azt tűnt fel, hogy az örökségem része az is, hogy maga a pénzköltés a fenyegetés. Ha most erre költök, akkor később lesz-e arra? Ha ezt megengedem, felelőtlen vagyok? Ha a gyerekek szeretnének valamit, akkor arra könnyebb igent mondani, de mi van akkor, ha én szeretnék valamit?

A búvárkodásnál ez nagyon élesen megjelent. A gyerekek biztosan menni akartak. Én biztosan meg akartam adni nekik ezt a számunkra ritka lehetőséget, mert valószínűleg különleges élmény lesz, és ezt otthon nem lehet csak úgy kipróbálni.

Magammal kapcsolatban már sokkal több ellenérvem volt. Egyszer már búvárkodtam, tizenöt-húsz évvel korábban, és nagyon rossz fizikai élmény volt. Fájt a fülem, nehezen tudtam kiegyenlíteni a nyomást, utána vagy három órán keresztül szédültem, alig tudtam egyenesen menni. A testem nagyon erősen emlékezett arra, hogy ezt nem szeretné újraélni. Ezért sokat hezitáltam.

Ráadásul a búvárkodás előtt egy közeli öbölben snorkeleztünk, és láttam, hova merülnek le a búvárok. Azt is láttam, mi van odalent. Nekem, aki amúgy is rengeteget merülök snorkellel (annyira könnyedén, hogy hívtak snorkel túravezetőnek egy helyi cégnél), teljesen racionálisnak tűnt az a kérdés, hogy miért fizetnék ezért ennyi pénzt, amikor innen is látom.

Aztán egyszer csak új nézőpontból tekintettem a kérdésre: mi van, ha nem azért fizetek, hogy három méterrel közelebbről lássak egy halat, hanem azért, hogy adjak magamnak egy új lehetőséget: a búvárkodás élményének az újraírási lehetőségét. És hogy együtt legyek ebben a gyerekekkel, ne csak megszervezzem nekik, hanem én is része legyek. Innentől éreztem könnyednek magam és innentől lett tér a mellkasomban (ami azért a búvárkodásnál sem árt).

Beszéltem a szervezővel, elmondtam a korábbi tapasztalatomat, ő pedig elmagyarázta, mi fog történni, és azt is, hogy ha valami kellemetlen, akkor kijön velem egy búvár, nincs kényszer. Végül úgy döntöttem, hogy ezért a kísérletért hajlandó vagyok fizetni. Nem lehetett tudni előre, hogy jó élmény lesz-e.
Az lett.

Biztonságban éreztem magam, a gyerekeimet is biztonságban láttam. Csodás volt 45 percig a víz alatt lenni. Az külön öröm volt, hogy a fiam beleszeretett a búvárkodásba, és most teljes meggyőződéssel tudja, hogy ő búvár szeretne lenni.

Ez a hozzáállásbeli változás olyan fordulatot hozott bennem, hogy innentől sokkal lazább lettem. Talán azért, mert nemcsak a búvárkodásról döntöttem másképp, hanem a pénzről is. Egy rövid időre nem azt néztem, mit vesz el tőlem az a pénz, amit elköltök, hanem azt, hogy mit tesz lehetővé.

Ez nem azt jelenti, hogy hirtelen minden belefért. Nem fért bele minden. Most sem fér bele minden. De a szűkösségtudat mellé került a választással a bőségtudat. Balansz.

Az én választásom

A másik nagy tanulásom az öngondoskodás és öntisztelet témájához kapcsolódott. (Kezeket fel, ha nincs vele dolgod!)

Észrevettem, mennyivel könnyebben teszem előre a gyerekeim vágyait, mint a sajátomat. Ha valamelyikük nagyon szeretne valamit, azonnal megjelenik bennem az a hang, hogy hát ha már itt vagyunk, ezt meg kell adnom neki. És aztán egyszer csak megkérdeztem magamtól: és én?

A Troodos-hegységben, Ciprus legmagasabb hegyén kinéztem egy túrát, amit nagyon szerettem volna megcsinálni. Időközben olyan meleg volt, hogy én magam is elbizonytalanodtam, egyáltalán jó ötlet-e, ezért könnyen lemondtam róla, pedig a hegyekben sokkal viselhetőbb volt a meleg.

Aznap ezért egy hűs vízeséshez indultunk. Ahogy mentünk felfelé az autóval, láttam, hogy felhős az ég, és amikor odaértünk az elágazáshoz, ahol a túrához fel kellett térni, azt mondtam a gyerekeknek, hogy tudom, mást beszéltünk meg, de én ezt most szeretném megcsinálni. Nem szeretnék úgy eljönni Ciprusról, hogy itt voltam, és nem mentem végig ezen az úton, márpedig most minden adott. 

Volt egy kis ellenkezés. De megértették. És nagyon szép túra lett. Alig találkoztunk valakivel. Annál több ötszázéves vagy öregebb fát láttunk, csodás tájak nyíltak, fantasztikus növényzet és kőzet szegélyezte utunkat és egy fa árnyékában meditálni is leültünk.

Nekem igazán fontos élmény lett, ahogy tudtam azt képviselni, hogy én most ezt szeretném. És ez is  ugyanolyan érvényes választás. Ráadásul nem hatalomból: nem azért mert én vagyok a felnőtt. Hanem egyenrangúságból: mert én is számítok - legalább ugyanannyira mint ők. 

Miből lesz együttlét?

Anyaként ezt elméletben már régóta tudom.
Tudom, hogy a gyerekeimnek nem arra van szükségük, hogy minden pillanatban kiszolgáljam őket. Tudom, hogy fontos, hogy engem is lássanak, hogy legyenek saját vágyaim, saját határaim, saját életem. Tudom, hogy attól nem leszek kevésbé jó anya, ha valamiben mást akarok, mint ők.

Csakhogy mind a saját önismereti utamon azt tapasztalom, mind azt látom kliensekkel segítő szakemberként, hogy a megértés több fázisban történik. Az érési folyamat nem abból áll, hogy ha valamit egyszer megértünk, azt onnantól tudjuk. Hanem megértünk dolgokat, aztán később újra megértjük őket.

Először fejben. Aztán szívből is. Még később pedig középpontból: amikor a cselekedeteinkben meg is jelenik ez a tudás. És e szintek között néha évek telnek el.

Velem ezen a nyaraláson valami ilyen történt. Nem új felsimerés volt, hogy én is fontos vagyok. Mégis új tapasztalattá vált a saját döntéseim sorozatából kialakult cselekvéssor: hogy magamra is költök búvárkodáskor, hogy képviselem a túraválasztásomat, hogy elfogadom, ha fáradt vagyok, és segítséget kérek, vagy hogy vezetés közben letérek egy borkóstolóra és (a helyi szabályoknak megfelelő mennyiségben és felelősen) fogyasztok alkoholt.

Felszabadító volt megélni, hogy nem kell minden napot előre tökéletesen megtervezni. Hogy a gyerekeim nem attól lesznek jól, ha én teljesen eltűnök a háttérben, és kiszolgálom őket, hanem attól is, ha egy valódi ember van velük, aki látható és érzékelhető. 

A valódi együttlét sem abból lesz, hogy egy valaki mindenben alkalmazkodik a másikhoz. Hanem abból, hogy mind jelen vagyunk benne.

Távolodni attól, akit a legjobban szeretek

Ahogy az alkalmazkodás és önfeladás témát boncolgatom, azzal szembesülök, hogy ez az anyaság egyik legnehezebb része. Az anyaság a születés pillanatától kezdve valamilyen értelemben folyamatos távolodás valakitől, akivel teljes szimbiózisban éltem, aki fizikailag is a részem volt, akit nagyon szeretek.

A történet egy összeolvadással indul, évekig tartó gondoskodáson keresztül lépdelek kijjebb a saját lábra állás és önállóság támogatása felé. A gyereknek ez természetes feladata: nő, különválik, egyre több dolga lesz, amibe én már nem tartozom bele. Saját ízlése, saját kapcsolatai, saját döntései, saját világa lesz.

Anyaként sokkal nehezebb feladat megtanulni, hogy hogy lehet ezt jól kísérni. És ennek része az, hogy egyre kevesebb mindent teszek függővé tőlük, és egyre több mindent magamtól. Eközben pedig azt is megtanulják, hogy a szeretetkapcsolat elbírja a hasonlóság mellett a különbözőséget is.

Hogy nekem tetszik egy túra, nekik inkább a vízesés. Ők búvárkodni szeretnének, én először nem. A fiam visszamenne ugyanarra a tengerpartra, én valami újat fedeznék fel. Nem kell mindig ugyanazt akarnunk ahhoz, hogy együtt legyünk. Szuper, ha mindenki igényét figyelembe tudjuk venni, és előfordul, hogy nem. Tud-e ebben egyensúly lenni?

Az érett együttlét inkább arról szól, hogy ezeknek a különbözőségeknek keressük meg azt az összhangját, amelyben egyikünk sem tűnik el. Én most biztosan ezt kerestem ebben a két hétben.

Mit hoztunk haza?

A nyaralásainkat szeretem úgy lezárni, hogy visszanézünk rájuk: mi volt a legjobb, mi volt nehéz, mit csinálnánk másképpen, mit szeretnénk megköszönni egymásnak.

Most is beszélgettünk erről. És az első dolog, amit a gyerekeimtől visszakaptam, az volt, hogy "anya, nagyon köszi, hogy megszervezted ezt a nyaralást." Nagyon jólesett hallani.

Főleg azért, mert közben én napokon át megkérdőjeleztem magam. Jól csinálom-e, jó programot választok-e, nem költök-e túl sokat, nem akarok-e túl sok mindent, elég jó-e ez így. Ők közben valószínűleg egészen mást láttak. A tengert, a barlangokat, a teknősöket, a búvárkodást, a hegyeket, a sziklákat, az autóban folytatott beszélgetéseinket, azt, hogy angolul kell megszólalni, azt, hogy anya néha elfárad, néha aggódik, néha ő akar valamit nagyon, és közben együtt van velük.

Én is erre szeretnék emlékezni. És arra, hogy amit fejben tudok, azt újból és újból megtanulhatom más szinteken. A végső kérdés úgyis az, hogy élem-e mindazt, amit tudok. 

A mérlegem pozitív, hiszen én is fejlődtem és eggyel tudatosabb lettem abban, hogy ne csak a gyerekeim nyaralását teremtsem meg, hanem a magamét is.

Azaz nyaralás OK.

Ha elemeznéd a saját megéléseidet, alakítanál a mintáidon, hajrá!

Sémacoachingban várlak szeretettel!

www.csordasizabella.hu

www.belsohajtoerok.hu