Kényszerpihenős hozadék

#egészség #pihenés #hatalom

Múlt szerdán 2 napi itthoni hányós-hasmenős betegeskedés után vittem be a fiamat a kórházba. Több konzultáció után döntöttem úgy, hogy az egyébként több mint négy éve itthon született fiamat életében először kórházba viszem. Anyaként bekapcsolt a "baj van" jelző. A háziorvossal sokat konzultáltam, nehezen adtam meg magam a sorsnak, hiszen így minden borul: a kórházmentes életünk, a másik gyerekemmel a kapcsolódás, a programjaim. Ahhh. Nincs más megoldás.

Két napot együtt töltöttünk bent, ebből 24 órán át várva, hogy lecsöpögjön a bal1es ágyon feküdve a negyedik infúzió is. Sosem tapasztaltam még ilyen megállíthatatlan folyadékvesztést. Összesen két liter folyadék a csöpp gyerekbe. Minden cseppje áldás.

A szabadúszó életet persze felrúgja egy ilyen, de az anyaszerep segített elfogadni a kényszerleállást. Ahogy bíztam az infúzió hatásában, és görcsösen kapaszkodtam a mielőbbi gyógyulás reményébe, sorra írtam az időpont lemondó/módosító leveleket.

Aztán amikor épp elaludtam a kezemben alvó gyerekkel, a nővér felköltött, hogy mérjem meg a gyerek lázát, aztán még egyszer, hogy itt nem szokás, hogy a gyerek alszik kívül. Akkor még megnyugtattam, hogy érzem a kezemben, és jól vagyunk, köszönöm. Másnap reggel már kevésbé értő szemekkel figyeltem az újonnan megjelenő friss nappalos nővér harciasságát, hogy nappal nem szabad anyának ágyban feküdni, és vizitkor rend a lelke mindennek, nehogy az orvos... . Mérlegeltem lehetőségeimet, rájöttem, hogy egy súlyosan hierarchikus rendszer legalján kevés értelme van a szabály végrehajtóival vitatkozni, ezért csak belekapaszkodtam cselekvési szabadságomba, és ágyban maradtam a fiammal összebújva és olvastam tovább a mesét. Az orvos szelíden megkérdezte a fiamtól, hogy jó itt anyával összebújni és mesét hallgatni, majd jobbulást kívánt és ment tovább.

Az utolsó szabály, amit meghallgattam a gyerekem betegjogaihoz kapcsolódott, miszerint tilos őt anyaként ilyen állapotban fényképeznem, és kórházban amúgy sem. Ez a kép is így készült, na. Hosszan futott bennem a belső narratíva, amit jobbnak láttam megtartani annak a mantrának a védelmében, hogy hamarosan hazamegyünk.

A rideg és merev szabályokkal áthatott kórházban erőforrásgyűjtéssel töltöttem némi időt, ahogy a fiam elaludt, és kezdtem látni, hogy jobban van már.

Végiggondoltam, hogy mi mindenért lehetek hálás:

• Hálás vagyok, hogy olyan országban élek, ahol van és elérhető jó orvosi ellátás.
• Hálás vagyok, hogy kevesen vannak a kórházban és egy szobában csak mi vagyunk. Egyelőre.
• Hálás vagyok az itt dolgozók jóakaratáért.
• Hálás vagyok magamnak, hogy az észszerűtlen szabályokat bátran átlépem, ha a gyerekem és az én jóllétemet szolgálja.
• Hálás vagyok, hogy a gyermekeim apja felelősséget érez az egészségükért, hozott nekünk, amit kértünk és a lányomért el tudott menni az iskolába, amikor a lányom lett rosszul, és én nem tudtam a kórházból mozdulni.
• Hálás vagyok, hogy élnek a szüleim, hogy jól vannak és segítőkészen jönnek, amikor szükség van rájuk, és támogatnak.
• Hálás vagyok, hogy a munkámban megélhetem és megengedem azt a rugalmasságot, hogy átalakítsam a napi és heti rendemet, ha fontosabb szükségletek kerülnek előtérbe, mint például a szeretteim jólléte.
• Hálás vagyok, hogy a háziorvossal megosztottam a bizonytalanságomat és hogy elérhetem őt telefonon, ha szükségem van a segítségére.

A következő éjszakánk nyugtalanabb volt: újabb nővér újabb szabályértelmezéséhez alkalmazkodni igazi kihívás volt: a karanténszobát hagyjam el nyugodtan, és a folyosón végigbaktatva (gyermekem egyedül hagyva) fáradjak hozzá, ha kérésem van. Ő nem 38, hanem 38,5 fölött ad lázcsillapítót, ja, és hasmenés ellen semmije sincs, mosószert meg végképp nem tud adni.

Aztán csak elaludtunk. Majd hajnalban egy újabb fiúcska érkezett a kórterembe, az egyébként tátongó üres kórtermek közül természetesen ide ugyanilyen tünetekkel. Itt már az észszerűtlenség annyira kiabált, hogy elkezdtem minél több magyarázatot gyártani magamban, mint biztos így csökkenthetők a takarítási költségek, ja, hogy a fertőzésveszély nő, nem baj... Elkezdtem nagyon haza vágyni.

És fél nap múlva jöhettünk is szerencsére.

Itthon pedig rajtam volt a sor: előadtam wc-ölelős egyéni műsorszámomat, miközben gyermekeim energiaszintje egyre emelkedett. És hálát adtam az égnek, hogy ezt itthon tehetem és nem a kórházban élem meg.

A kórházi élmény két fontos tapasztalást hozott, íme a hozadékok:

- egyrészt megéltem, hogy mennyire jótékony a lelkemnek a kiszakadás, és hogy képes vagyok rá felkészülés nélkül is, amikor úgy jövök haza a munkából, hogy holnapi teendőimet listázom. Ülni, feküdni a fiam mellett - ezzel a jelenléttel tudtam őt gyógyítani, és ezt a köteléket, ami köztünk van biztonsággal és bizalommal kipárnázni: van, lesz az életben, akire számíthat. Ez egy nagyon mély, nagyon fontos tudás, ami most növekedhetett benne. Látom, ahogy azóta is ragyog a szeme, ahogy rám néz. Nincs ennél a stabilitást adó feladatnál fontosabb dolgom a világban.

- másrészt elmerengtem a kórházi dolgozók kihívásain, a feladatkörükön, az alá-fölé rendelt viszonyaikon, az örökölt, kapott, benyelt szabályokon, amiket talán csak ritkán kérdőjeleznek meg, és elgondolkodtam az emberségen, ami nem a fehér köpennyel jár. Nagyon összetett, nagyon sokféle szempontot felölelő rendszer ez, ami tulajdonképpen a felhasználóért volna, mégis olyan, mintha a legkevésbé a felhasználói élmény volna fontos. Együttérzek az ott dolgozókkal, és egyszerre lázadok a tapasztalt működés egy része ellen. Bízom benne, hogy képes lesz a magyar egészségügy, az egyes kórházak, az orvosi teamek megújulni. Mert végső soron ez is az emberen múlik.

Minden betegnek és beteggondozónak kívánok türelmet, egészséget, támogatást!

Sokan vannak most nehéz helyzetben!