Elvált nő vagyok

Pünkösd hétfő - és én pontosan két hónapja elvált nő vagyok. A lélek kiáradását ünneplik az egyháziak.

A magam nem egyházi módján jöjjön ennek ünnepe.

A válásom lelki folyamata bő egy éve elkezdődött. Régóta itt volt ugyan a gondolat, hogy így lenne nekünk a legjobb. Mégis volt még egy esély, még egy próbálkozás, még egy határidő. Kerestem, hogy mit változtathatnék, változtattam, ahol tudtam, és úgy éltem meg, hogy ebben a sok keresésben és viszonzatlanságban elfogyok. A Mi a frásznak önismeret? bejegyzésemben szedtem össze, hogy hogyan is fordulhat elő egy önismeretben hívő emberrel az, hogy elválik. Magam sem hittem, hogy valóban ez lesz a vége.

Tavaly tavasszal egy coachingban tűztem ki magamnak a november 1-ji határidőt: szeretném, ha akkorra világos lenne magamnak, hogy bennemaradok-e ebben a kapcsolatban.

Fontos volt, fontossá vált, hogy komolyan vegyem magam. Élet-halál kérdés lett. Éreztem, ahogy elfogy belőlem az élet, a küzdeniakarás, a lelki kapacitás. Elkezdtem úgy működni anyaként, ahogy nem akartam. Az volt a legnagyobb ajándék, hogy képes lettem ekkor a tükörbe nézni, és elhitetni magammal, hogy van választásom. 

Emlékeztettem magam sokszor, és novemberben már tudtam, hogy komolyan veszem magam: kilépek.

Most már túlvagyok egy lelki földrengésen. Ezen az úton persze sok stáció volt az elmúlt egy évben is. Felvillantok néhányat, hogy a válás pszichológiájába bepillanthassatok, mert tulajdonképpen ez is egy veszteségélmény, hasonló egy gyászfolyamathoz - Elizabeth Kübler-Ross modelljén keresztül mutatom:

0, felismerés, hogy szükséges a változtatás, ha igaz életet szeretnék élni, és nemcsak hirdetni szeretném az egyéni boldogulást és az ezért való cselekvőképességet és felelősséget, hanem élni is.

• egy lelkitársi kapcsolatban annyi őszinteséget, annyi seggberúgást és annyi bíztatást kaptam egy távol élő kedves barátomtól, hogy elkezdtem újból hinni a megéléseimben
• fő iránytűvé tettem belső érzeteimet, érzéseimet, és a külső minősítés és hittételek hangerejét lecsavartam - ha valami zsigerileg fájt, átéltem a fájdalmat, és nem menekültem bele a gyerekeimmel való játékba, vagy másba,
• a konfliktusaink feloldására folyton váró szüleimtől elfogadást, belátást és felhatalmazást kaptam arra, hogy ha nincs más út a boldogsághoz, jobb az önálló boldogságkeresés útját járni,

1, sokk - "ez nem lehet igaz" szakasza:

• rimánkodtam a férjemnek, hogy kérjen segítséget, mert én - bár segítő szakember vagyok - nem tudom megtartani őt is és a kapcsolatunkat is,
• egy hosszú családi utazásra mentünk, ahol amolyan utolsó szalmaszálként megpróbáltam jó feleség lenni, miközben magammal is jól bánok,
• a szétköltözés, a fizikai különválás mellett döntöttünk és megtapasztaltuk,

2, elutasítás - "valami nem stimmel"

• a bizonytalanság kínzott, hogy a magunknak adott egy hónap milyen döntést érlel meg,
• sokáig bizakodtam és futottam a gondolati köröket, hogy innen van visszaút, hogy valami csoda történik, hogy minden megoldódik valamiképp, és mi lehetünk egy család, ahogy én ezt álmodtam,

3, frusztráció - "szörnyű, hogy ez pont velem történik"

• szégyenteljesnek éltem meg, hogy nekem, aki önismerettel foglalkozom, kudarcba fúl a magánéletem,
• őrülten fájt, hogy egy fiatalkori álom mint egy lufi száll tova, a messziségbe, 
• kínzott annak a képtelensége, hogy "én nem így akartam családot",

4, elfogadás - "ez stimmel, ez van"

• aztán beláttam, hogy egy kapcsolatnak 50%-ban lehetek alakítója, ha többet veszek fel, a másik nem kap sem elegendő szerepet, sem elegendő felelősséget, én pedig magamat fizetem árként a változásért,
• a karácsonyfa árnyékában döntöttem, hogy az anyagi bizonytalanság és a fizikai felemésztődés kettős szorításában a fizikai jóllétemet és így a gyerekeknek adható stabil anyát választom,
• elfogadtam, hogy az én életem is fúlhat kudarcba, nekem is lehet szükségem segítségre, és nem az a szégyen, hogy itt vagyok, hanem az volna a szégyen, ha nem tennék semmit a változásért, ha nem változtatnék, ugyanis képtelen lennék elszámolni a gyermekeim feszültségben eltelő gyermekéveinek a felelősségével,
• megtettem az első hivatalosság felé vezető lépést, és ügyvédet kerestem,

5, kísérletezés - "megpróbálom ezt jól csinálni"

• sorstársakat kerestem, az oviban, az iskolában, a kollegáim között, és sokat beszélgettem azokkal, akik váltak, vagy közel voltak egy váláshoz,
• végigcsináltam az osztozkodás kemény folyamatát,
• kezdeményeztem is, bele is mentem néhány "próbáljuk még meg beszélgetés"-be,
• bizakodtam abban, hogy a válás után lehetünk még ennél sokkal jobban,
• vállalkoztam egy pár napnyi helyrerázó egyedüllétre, ami újra levegőhöz juttatott, és ahol elkezdtem egykorvolt önmagamra emlékezni,

6, választás - "ennek valójában így kell lennie"

• kézbe vettem a lányom születésnapjára szóló bírósági idézést, ami szíven ütött mint egy ítélet: ennek így lesz vége,
• kétségbeesetten ügyeltem a saját viselkedésemre, és a belső iránytűm követésére, akármi: napfény vagy eső jött is kívülről,
• minden fájdalmas pillanatból erőt merítettem, hogy jól döntök, és tudatosítottam, hogy a családi mintatörés fájdalmas folyamat,
• végigcsináltam sírva, beleállva a tárgyalásokat,
• a további anyagi és gyerekek körüli tisztázások hullámvasútján végig szem előtt tartottam a tiszta helyzet teremtését mint célt,

7, integráció - "ez magától értetődő"

• megerősödött a hitem, hogy képes leszek ezt a rendszert működtetni,
• a gyerekek körüli segítőimmel (nagyszülőkkel, tanárokkal, óvónőkkel) az új helyzet és a segítségkérés kereteit újratárgyaltam,
• a lakáskulcs visszakérése - mint egy nehéz de végső momentum volt saját határom meghúzására, szabadságom visszanyerésére,
• átiratom a számlákat, egyénileg fizetem a kiadásokat, nem kérek semmit a volt férjemtől.

Ez az út fájdalommal volt kikövezve. A növekedés nem felfelé történt, nem volt tűzijáték és ünneplés. Hanem fájdalom volt, terhek és kövek letétele. A növekedés lefelé történt: olyan erős gyökérzetet eresztettem önmagamba, hogy stabilabban állok a földön mint korábban bármikor. 

Hulltam bele a bizonytalanságba: hogy fogom még 19 évig fenntartani egyedülálló nőként ezt a rendszert... És nőtt a bizalom belülről, ahogy elfogadtam a fájdalmamat, ahogy tudatosítottam a lehetőségeimet, és hittem minden nap magamban, az erőmben, a választásomban.

Így rángattam ki magamat a hajamnál fogva egy minden résztvevője számára méltatlan élethelyzetből.
Pokoljárás volt ez a javából, akkor is, ha több olyan üzenet jött most, hogy de hiszen olyan jól néztetek ki együtt, de hiszen azt hittem, jól megvagytok. Attól, hogy kívülről könnyűnek látszott, még baromi nehéz volt. Az igazságot, bárki igazságát, megélését elvitatni nem lehet. Választhattam volna a társadalmi családelvárásnak megfelelő hosszú, enerváló, bedaráló éveket és választhattam egy gyorstalpaló pokoljárást, ahol a nyakamba kapok egy új élethelyzetet és nem 10 év, hanem pár hónap alatt új körülményeket szükséges teremtenem. Ez gyorsan, biztosan fájt. Az utóbbit választottam: a gyors halált. Teremtő emberként és főnixmadárként, mert itt teremhetett élet: innen jött a fény.

Két választásom volt: az utolsó elégett szalmaszálba is reményként kapaszkodom vagy tudatosítom, hogy az elégett szalmaszál nem tart meg sem engem, sem a gyermekeimet, s más utat kell választanom.

Két választásom volt: fenntartok egy anyagilag működő rendszert, ami lelkileg egészségtelenné tesz, vagy egy anyagilag bizonytalan rendszert választok, ahol lelki stabilitást teremtek.

Cövekekként jelöltem ki a realitásomat minden nap: rövid naplóbejegyzésekben rögzítettem a megéléseimet,  a gondolat- és emlékbetöréseket, hogy ha később elfelejtem, ha később nem tudom felidézni, mi fájt, idelapozhassak. 

Vasráccsal választottam szét a jelentől a múltat: nem engedtem a jelenbe keveredni az egykor szépen rámnéző tekintetpárt, az egykori ígéretes emlékeket. Szögesdróttal tartottam távol a külső ítéleteket a belső megéléseimtől. Foggal-körömmel védtem az új belső stabilitásomat.

Megküzdöttem ezt a történetet, a sorsomat.

És terápiában írom át a régiből az új mintát.

Ma már könnyebben dőlök hátra, ha egy beszélgetőpartner épp másképp látja az életet (akár az én életemet), más értékekről és más megoldásokról beszél: odagondolom mögé, hogy neki is van egy óriási hátizsákja. Nem kell nekünk egyetértünk ahhoz, hogy értsük egymást. 

És milyen jólesik hallani ezen utazás közben harmadik babába fordult válásközeli helyzetről, mint csodáról, vagy a harmadik baba megszületéséről, mint a kapcsolat és a felnőtt élet megkoronázásáról, vagy új párkapcsolatokról. 

Én most azt tűztem ki magam elé, hogy ezt a két gyermeket hiteles, érzelmileg nyitott és tiszta módon, szeretettel nevelem fel, miközben megvalósítom azt, aki vagyok, és megélem nőiségemet, megélem az éltető és teremtő erőmet.

Mert nem félek attól, aki vagyok.

Nem félek a bennem buzgó energiától.

Szeretni akarom magam.

Így lehet az életemben teljesség.

És abból adhatok, ami van.

Ha útkeresésben vagy, ha mély rétegek mozognak benned, és szeretnél kapaszkodót és tükörtartást, hogy stabilabb legyél, szívesen elkísérlek. Itt jelentkezhetsz be: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu