ÖNkép UPDATE - lelki megtisztulás 82.967 lépésben

Életem egyik legnehezebb évét tudom a hátam mögött, és most hegycsúcsot meghódítva végre újra felfelé tartok az életemben.

Nem kertelek: tavaly augusztusban költözött el a most már volt férjem, és választottam az egyedüllétet két kisgyerekemmel.

Decemberben írtuk alá ügyvédnél a közös megegyezéses válás eljárásának megindításához szükséges megállapodást. Közben egyfolytában a gyerekekkel voltam, a heti egy szabad estén kívül nem volt énidőm, hétvégén sem.
Karácsony előtt az ünnepvárásban feküdtem összetörve, mint aki alig lélegzik: fizikailag régóta rosszul éreztem magam, és a választások előszelében alacsonyabb bevételeim a megélhetés szorongását is elhozták. Belepusztulok, elfogyok, és fogalmam sincs, hogy tartom el magunkat. Az ünnep árnyékában érkezett legfőbb karácsonyi ajándékom: egy belső meggyőződés, hogy mindegy, mi lesz anyagilag, valahogy lesz, nekem most magamat kell összekaparnom, újból, mint a legót,
K O C K Á R Ó L
K O C K Á R A összeraknom.

Januártól heti kétszer Pilatesre jártam, ez volt a naptáram legstabilabb pontja.
Áprilisban a lányom születésnapján váltunk el - a bíróság figyelmes ajándékaként: az ünnep és a gyász egyszerre ült a vállamra.
Majd belekocogtunk az első egyszülős nyárba, ahol egy hét kivételével az egész nyár az én reszortom volt, és tengerpart sincs, ami nekem az éltető, üdítő energiát adta évek óta nyaranta. Mindezt még a váratlanul gyors Kata-módosítás is megkoronázta. Olyan kimerült voltam a nyári munka - családi logisztika kettőse közt zsonglőrködve, hogy már augusztus közepén azt az őszi szünetet vártam, ami mostanára el is tűnt. 

Mindezek közben egyértelműen megmutatkozott a válás minden érzelmi, lelki áldása, ahogy a gyermekeim és én magam is egyre felszabadultabb és békésebb lettem.

Nyár elején tudtam, hogy szükségem lesz valamilyen énidőre, ahol a sok stresszt képes leszek elengedni. Az agyam mint ezer kifeszített húr képtelen volt teljesen kikapcsolni. Ám egyszer csak megjelent lelki szemeim előtt a Triglav, Szlovénia 2864 méter magas csúcsa, amit életemben eddig háromszor akartam megmászni, és egyszer sikerült meghódítani. Hívni kezdett a hegy. Én pedig minden követ megmozgattam, hogy eljuthassak oda. 

Egy álom vált valóra. Az utazásra végül egy régi jó barátommal indultam, aki még sosem járt magashegyi utakon. Lelkes és kalandvágyó volt, és nekem ennyi elég volt: bizalommal és eltökéltséggel mentem. 

Lássuk csak, milyen állapotban indultam útnak:

• lelkileg kimerülve, hiányozva magamnak, keresve magamat
• fizikailag nem épp top állapotban: egész nyáron alig sportoltam, tanév végével, a biztos órarenddel együtt a tornaruhám is szögre került, kardióból nem jeleskedtem
• ismert térdsérüléssel, ami arra ösztökélt, hogy ne 2 nap, hanem 4 nap legyen a mászás tervezett ideje
• komoly energiát téve felszerelésem felújításába: megvoltak ugyan a régi felszereléseim, de cipőm beázott, esőkabátom tönkrement, esőnadrágom nem volt. Szűkös tervezésben, hosszas mérlegelés és keresgélés után lett minden: ha már megyek, élvezni akarom akkor is, ha esni fog az eső.
• a kihívástól lelkesen, kalandvágyón, a felhők fölé vágyva
• hezitálva, hogy mit is, és mennyit vigyek a hátizsákban, hogy ne menjen 20 kg fölé (amit minden lépésnél a túrán cipelni fogok)

A végeredmény a következő számokban ragadható meg:

• 4 nap
• 1.717 méter szintkülönbség légvonalban plusz a sok fel-le
• 82.967 lépés bakancsban
• 200% energiaszint
• 100% természet - a sajátom és a bázis Földé
• 1000% csoda

A belső utazásom legfőbb gondolatai az utazásom során két téma köré csoportosultak:

1. TERHEK

Nem volt nehéz az út közben cipelt terheimre és az ekörüli mérlegelésre koncentrálni, mert útitársam megszállottan kereste minden megállónál a hátizsákja könnyítésének lehetőségét. Az első nap ezt még viccesnek találtam - különösen, hogy nőként 20 kg-t cipeltem, ő meg férfiként kb. 15-öt. Arra gondoltam, hogy "majd a harmadik napon" kiderül, hogy mennyire hasznos volt ennyi ruhát, réteget és ennyi ennivalót hozni. A második napon már beláttam, hogy kevesebb ruha is elegendő lett volna, hiszen a menedékházakban fürdési lehetőség híján, és egyébként is felfelé izzadva ugyanaz a ruha megteszi napokon át. Ekkor még mindig melegséggel a szívemben derültem azon, ahogy barátom tudatosan elhagyja az egyik szálláson a pár dekagrammot nyomó power bankját, majd egy másik háznál elajándékozza az utazás során láthatóan szükségtelen halkonzerveket más magyar túrázóknak.

A téma folyamatos visszatérése és ezek a súlycsökkentési akciók egy hosszabb gondolatmenetbe húztak be, ahogy lebegtem egyre feljebb a felhők között a hegyi ösvényeken. Éreztem a hátizsáknak a derekamra simuló szivacsos megtámasztását, és ahogy ez a jól felépített hátszerkezet, jól beállítva segíti, hogy cipeljem a hátamra nehezedő súlyt. A megállóknál sem mindig vettem le a hátizsákomat, amikor útitársam laza mozdulattal ledobta zsákját és ülőkévé változtatta azt. Megfontolt voltam, hogy a lehető legkevesebb megállót tartsam, inkább lassan, egyenletesen haladjak, és hogy a hátizsákomat a lehető legkevesebbszer vegyem le a hátamról, mert felemelni egyre nehezebb volt.

Ekkor a fizikai teher elkezdett a lelki terheim analógiájává válni, és felsejlett előttem az a bölcsesség, ahogy ő bánik a terheivel: könnyen elengedi a felesleges, lehúzó súlyokat, amiknek nincsen haszna. Én pedig könnyen, megfontoltan viselem azt, ami az enyém. Hogy is van ez?

Ha az az utazás egyik tanulsága, hogy a lehető legkisebb csomaggal induljak útnak, amit a gyerekek előtti időszámításban kiválóan tudtam, és ebben a tíz évben elfelejtettem, akkor megválaszthatom, hogy mik azok a lelki és mindenféle terhek, amiket az életben cipelni akarok és amiket cipelni vagyok hajlandó. Igenis, dönthetek úgy, hogy leteszek terheket: akár egy házasságot, és elengedhetem azt a kapcsolatot, ahol számomra leginkább csak feszültség terem.

És itt kezdődik a másik témám.

2. UTAZÁS

A túrázás ugyanis megmutatta, hogy én az a fajta vagyok:

• aki tervez - egy útvonalat, egy menetidőt, egy élményt (például számításba veszi a saját temperamentumát, és teljesítménytúra helyett időt ad a merengésnek útközben)
• aki ragaszkodik ahhoz, ami az övé, és nem hagyja el a tárgyait, ha később hasznosak lehetnek (például a finom halkonzervet fel is viszem és le is hozom, ha ehhez későbbi élvezet társul)
• aki a terhek alatt is büszke, és előre tart (például nem állok meg gyakran, csak magammal megbeszélt jóleső feltöltő pihenőkre, és akkor töltődöm is) 

Úgy láttam magam a túra során, hogy céltudatos vagyok, ugyanakkor az apró, váratlan örömöket beengedtem:

• szívesen álltam meg a kolompszótól sűrű hegyi legelőn pihenni és írni, jegyzetelni magamról. 
• örömmel ücsörögtem egy csodás látványtól megigézve (amiből szinte minden lépésnél kínálkozott bőven), akkor is, ha más túrázók töretlenül haladtak el mellettem.
• izgatottan de megadva magam a vágynak csobbantam a hegyi tóban, akkor is, ha elképesztően hideg volt, és ehhez való ruházatot nem hoztam magammal, sőt más túrázók viselkedése alapján nem volt egyértelmű, hogy ennek milyen lehet a fogadtatása e vidéken.
• képes voltam a napfelkelte várható öröme érdekében mindenkinél hamarabb felkelni és felkelteni útitársamat még sűrű sötét reggel, hogy a fényeket már a csúcsról élvezhessük.

Az utazás végül a cél felé haladás és a pillanat megélése közti finom egyensúllyá vált a számomra - ugyanúgy ahogy a köd és a felhők folyamatos játékában hol előtűnt, hol eltűnt az egyébként jelenlévő táj. 

Engem a pillanat és az öröm megélése egyre hatalmasabb erővel hívott. Úgy, ahogy az elmúlt években ezt nem engedtem meg magamnak. Fantasztikus volt megélni, ahogy az apró örömök feltöltenek, és ahogy én ezeket beengedem és befogadom magamba, mintegy csúcsra töltve lelki energiatartályomat, miközben tartjuk az útitervet, jó tempóban haladunk, és van idő mindenre.

Ez lett az utazás üzenete számomra:

Van idő mindenre.

Van idő magamra.

És letehetem a terheimet, ha éppen úgy esik jól.

A cél felé haladás és a pillanat megélése közti finom egyensúly - így szeretnék élni, így élek, önmagammá gyógyulok, és valami ősi bölcsességre emlékezem.

Önkép update pipa.

Köszönöm, Triglav!

Köszönöm magamnak!

Köszönöm az útitársamnak!

És köszönöm mindazoknak, akik ezt az élményt bármilyen formában lehetővé tették, színesítették, gazdagították.

Megérdemlem.

Megérdemled.

Te hogy haladsz a céljaid felé?

Mit viszel magaddal?

Mit teszel le?

Mivel töltöd magad?

Mikor állsz meg?

Ha szeretnél egy útitársat, aki egy darabon elkísér, és támogat abban, hogy ránézz a működésedre, itt jelentkezhetsz be coachingra: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu