Három külön műfaj? - határokat HÚZni, FESZEGETni, TARTani

Milyen egyszerű...

Milyen nehéz...

Úristen, de hogy?

Annyiféle reakció lehet a határokkal kapcsolatban. Ha csak arra gondolok, hogy hányféle emberrel beszéltem az elmúlt napokban, mind máshogy viszonyulnak a határokhoz.

A gyerekeimnek még automatikus: sírva, ríva, sikítva is húzzák, és főleg tolják. Isten áldja meg a jó szokásukat, nem akarom lenevelni őket erről: olyan klassz, hogy tapasztalnak és hogy jeleznek. Azt persze szeretném, hogy ezt olyan hangerővel és szóhasználattal tegyék, ami fizikai és lelki értelemben is bírható.

Az egyik ügyfélnek pedig az a nehéz, hogy felfelé, felettesnek, tekintélyembernek hogy jelezzen.

Az egyik ismerősöm számára pedig az, hogy önkéntesnek hogy jelezzen, hogy kérjen, sőt számonkérjen. 

Aztán az egyik ex. Ő tartja és feszíti. 

S én, hogy vagyok én?

Hát, rengeteg tanulással a puttonyomban.

Idén értettem meg, hogy a határok húzása, a határok feszegetése és a határok tartása NEM ugyanaz. Idén esett le, hogy ez három külön műfaj. És amióta ezt értem, azóta lett szemem és figyelmem arra, hogy úristen, mennyi ember várja a másiktól, hogy ha egyszer megmondta, akkor a másik azt ne feledje... pedig esendőek vagyunk. Én is.

És ezúttal elnézést is kérek mindenkitől, akivel szemben nagyon szigorú voltam korábban: én is tévedésben voltam: abban, hogy amit egyszer megmondtam, az elhangzott és a másik megértette, sőt soha nem felejti. Ma már tudom, hogy ez nem így van. Én is növök. S a felelősség azon részét, hogy dolgom újrahúzni a határaimat, ha megsértették őket, ezennel visszaveszem. Mert ez az én dolgom. 

Íme, egy ábra, hogy számomra hogy kapcsolódik össze ez a három műfaj, alább pedig mindegyikről néhány bekezdés.

határHÚZÁS

Szuper dolog meghúzni a határokat, kijelölni, hogy mi az, ami nekem még oké és mi az, ami már nem az. 

Ezzel kezdődik a felnőttség, a valódi kapcsolat magammal: amikor definiálni tudom, hogy meddig tartok én, meddig tart a kedvem, a kapacitásom, a lelkesedésem. Sokaknak már ez sem könnyű műfaj. 

Gyermekként kevesen tanultuk és szoktuk meg, hogy természetesen, ahogy a nap süt vagy esik az eső, kifejezzük az igényeinket. Mire van igényem, mire van szükségem valójában? 

A gyerekek nagyon természetesen jelzik az igényeiket - tanulhatnánk tőlük: ezért sírnak, amikor még nem tudnak beszélni, aztán hisztiznek, amikor még nem tudják magukat szavakkal felnőtt módon kifejezni. Egy lelkileg egészséges gyermek sem ül némán a sarokban, ha hiányzik valamije. S felnőttként jó esetben képesek vagyunk világosan kifejezni az igényeinket és képviselni azokat.

Tehát itt már van egy mélyfúrás: mire van itt és most nekem szükségem?

Újra kell kapcsolódnom önmagammal.

Márton-Koczó Ildikó egyik szupervíziós alkalmán ütötte meg idén a fülemet először az az addig már valószínűleg százszor hallott mondat, hogy annyit ossz meg, amennyi komfortos. Ildikó még hozzátett pár gondolatot s megértettem, hogy így is felelősségem vigyázni magamra: annyit megosztani, amivel nem élhetnek vissza mások s amit nem értelmezhetnek félre és fordíthatnak téves következtetések levonására. Megértettem, hogy figyelnem kell arra, bármennyire is nagy igényem és nagy nyitottságom van megosztani valamit magamról, arra is van ráhatásom, hogy ezzel magamat milyen helyzetbe hozom, minek teszem ki, mit élek újra, elérzékenyülök-e.
Megértettem, hogy bár óriási igényem van a megértésre, s könnyen ki is nyílok, nincs garancia, hogy a megértést itt és most teljes mértékben megkapom. Megértettem, hogy az én felelősségem vigyázni magamra.

Annyit ossz meg, amennyi komfortos: számomra ez a mondat azt is jelenti, hogy gondoskodj magad biztonságban tartásáról. Azaz nem is igazán a komfort a megszólított szükséglet, hanem a biztonság. Ahogy a komfortzóna is arról szól, hogy mi az, ami nekem még biztonságos, mert megszoktam, mert ismerem, stb. És ha átlépem a komfort zóna határát, ott jön a határfeszegetés: a kihívás zónában. 

határFESZEGETÉS

A határokat feszegetni kétféleképpen lehet: önkéntesen vagy önkéntelenül.

Feszegethetem a sajátomat. Gyakorlott önismerők vagy sportolók körében sokszor elhangzik a mondat: feszegesd a határaidat. Pár hónapja, ahogy már rendezgettem a határokkal kapcsolatos gondolatokat a fejemben, egy BodyArt órán ütötte meg a fülemet ez a mondat: "feszegesd a határaidat." "Mi van? - csattantam fel odabent. Én éppen tartani akarom azokat... Ja, hogy ez nem egy és ugyanaz?" Valahogy így zajlott a belső narrációm akkor.

Az önkéntes határfeszegetés lelki rugalmasságot erősít, ezzel a határaink merevsége oldódik. Ahogy egy izület, egy izom mozgástere nő a gyakorlással, a nyújtással, abban a feszülésben való bennemaradással, ami még épp bírható, úgy nő a határokat tartó lelki izomzat kapacitása is a lelki határaink feszegetésével: komfortos ágy helyett sátorban alvással, a késő emberre várva meditálással, és egyéb újszerű, szokatlan megoldások felfedezésével. Így lesz egyre több türelmünk, erőnk, képességünk. Itt növekszünk.

Itt vagyok a kihívászónában. 

De ha az ellenemre kerülök ide, ha nem vagyok benne a játékban, ha más feszegeti a határomat, ha ez számomra önkéntelen, na, ez a feszegetés. Mintha valaki sodrófával akarna nyújtani engem. Amikor ezt tapasztalom, akkor igen, ott kemény munka van, amit el kell végezni: újrahúzni és újrahúzni fáradhatatlanul a határokat: ez pedig már a határtartás. Ha a kihívászóna határát is átlépem, ott jön a félelem, az aggodalom: a pánik zónában.

határTARTÁS

Ha tartom a határaimat, az azt jelenti, hogy a meghúzott határokat én magam is annyira komolyan veszem és tisztelem, hogy képes vagyok őket, ha szükséges újra meghúzni, és újra, és újra... mert nekem fontosak. Nem neked, hanem nekem. Magamért teszem. Akkor is, ha elfáradtam. Nem várok rád. Cselekszem. S lehet, hogy a cselekedetem végül az, hogy mellőled továbbállok. Ha már olyan merev, erős falak kellenek és olyan költséges az újraépítés (lelki értelemben), akkor lehet ez a megoldás, és ez rendben van. Rendben van elfáradni, kimerülni, és megengedni, hogy másképp legyünk együtt. Rendben van lemondani egy kapcsolatról, egy projektről, egy feladatról. Ami nincs rendben, az az, ha lemondasz önmagadról.

Hiába van pánik, hiába kimerítő pánikban lenni hosszú időn át, a pánikzónában is képesnek kell lenni megmaradni önmagadnak. És ez már feketeöves mutatvány - feketeöves türelemmel, higgadtsággal, magabiztossággal, a szádon kiröppenő századjára is puha "nem"-mel. Üdv a pánikzónában! Üdv a felnőtt lét ringjében!

SEGÍTSÉG! Kikerültem a komfortzónából!

A válásom idején, és azt követően annyi segítséget kértem, mint soha azelőtt az életemben. Hálás vagyok, hogy képes voltam belátni, hogy segítségre van szükségem. Kikerültem a komfortzónámból.

Az egyik segítőmmel sokat beszélgettünk egy alkalommal a határokról. Arról, hogy ha juhaim vannak és ők szétrúgják a kerítést vagy a karámra zúduló fatönk szétzúzta a karámot, akkor is az én felelősségem azt minden nap befoltozni, a juhokat, a belső tartalmaimat, a számomra fontosat megvédeni. Ha ezt dobja az élet, minden nap, ha határátlépés történik, minden nap. Minden nap kell erőt merítenem a határt újra meghúzni. Ez nagyon fárasztó. Kitartást és hitet igényel. És ez bizony a kihívászóna és pánikzóna határa. Ide-oda járkálok. Ha nem húzom újra, akkor leginkább oda, kifele. Ha újrahúzom, akkor leginkább ide, befelé.

Pont ezért: kitartást és belső hitet igényel újból és újból jelezni. Mivel én tudom, hol a határ, nekem kell jeleznem. Ezért fontos tudni belülről képviselni ezt: tudni kimondani, hogy erre van szükségem, hogy nekem ez fontos, hogy ezt védeni akarom, hogy ezt teremteni akarom. S hogy mi ez az “ez”?

Az, ami nekem éppen a legfontosabb, legkiemelkedőbb szükségletem. A belső hajtóerőm, az értékrendem aktuális tartó oszlopa, az egyik. Számomra ilyen határjelző érték a megállapodások betartása, a szakmai hitelesség, a sebezhetőség, az integritás, a valódi kapcsolódás. Ez a szuverenitásom alapja a világban, ahol nem vagyok elpusztítható, ez a mag-om, a középpontom. Ez bennem a megingathatatlan.

S ha meginog, akár mert belülről a juhok szét rúgják, akár mert külső csapás éri, minden alkalom egy döntés: akarom-e újra építeni, táplálni, tartani.

Megtanulni, hogy kimondhatod, kifejezheted, ismételheted, hogy “nem”, “nekem ez nincs rendben”, “én másképp gondolom” - ez a tanulás, ha olyan gyerekkori mintát hordozol, ami némaságra ítélt, amiben elveszett a bizalom, hogy egy kérést egy sírást meghallanak-e egyáltalán. Ahol nem volt válaszkészség. Igen. Van értelme beszélni, és van jogod válaszra. Valakitől valahol fog jönni. Tanuld újra a bizalmat.

Megtanulni, hogy mondhatom CSAK azt, hogy “nem”, “nekem ez nincs rendben”, “én másképp gondolom”. S nem kell rögtön harci gépezet és ellentámadás - ez a tanulás, ha olyan gyerekkori mintát hordozol, ahol meg kell harcolnod azért, hogy látható legyél, hogy komolyan vegyenek. Tanuld újra a bizalmat: látható vagy, és maradj szelíd. Nem lehet téged nem észrevenni.

Leírva egyszerű, csinálva pokoli nehéz. Ezért kell a segítő, aki kísér.

Jó utazást!

Ha szeretnél magad mellé egy kísérőt, itt tudsz bejelentkezni coachingra: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu

Ennek a bejegyzésnek az alapján készítettem ezt a kisfilmet.