Egyedülálló nyaralás – konklúziók

Avagy Mit tehetek magamért?

Leérnek bőr alá és szív mélyére a tapasztalások, és ahogy a tücsökzajos csend kitölt, megérik a nyár nagy üzenete a számomra: ELÉG JÓ VAGYOK, és úton vagyok, egyre mélyebben járom az utat valódi önmagam felé.

Korábbi bejegyzésemben írtam az elmúlt nyaralás legfontosabb tapasztalásairól. Most a metaszintű, mélyebb rétegekben összeálló fő konklúziókat összegzem – inspirációként a mélyebb önismereti munkára magamnak és másoknak is.

Ha felteszem magamnak a kérdést, hogy hol van a legfőbb esszencia mindebben a sokféle tapasztalásban az elmúlt nyaralás körül, akkor ez az összegzés bennem valahogy így kezdődik: imádtam a gyerekeimmel tölthető időt, miközben nehéz is volt a feléjük áradó folytonos figyelem, mégis imádtam a velük való beszélgetéseket, az élményeinket, az azokra való reflexiókat és a játékot, és ezek tanulságával szeretnék továbbmenni az anyaságomban. Szeretném azonban az anyaszerepemet egyre jobban kiegyensúlyozni és egyre többet gondolni magamra is, az ő jelenlétükben is. Ugyanis érvényesek az én szükségleteim IS.
Ez az írás ehhez egy lépcső. 

Az összegzés pedig így folytatódik: megtapasztaltam a bőrömön, hogy mennyire sokat adott a bíztatás, a bátorítás, a felhatalmazás és a figyelem. Morzsák jutottak belőle, mégis csodás erejük és hatásuk volt rám. Régóta tudom, hogy nekem is fontos a pozitív megerősítés és elismerés. Most ez a tudás másképp, más szinten, nemcsak fejben, nemcsak szívben, hanem gyomorban is megérkezett.

Érzékeltem, ahogy máshogy rezegtem a „mindennap küldj majd egy üzenetet”  és a „bízom benned, ügyes leszel” hallatán. Ahogy az előbbit hallottam, összeszorult a gyomrom. Éreztem a másik szorongását és aggódását, és bosszantott, hogy az én felelősségem az ő megnyugtatása, azaz érzelmi szabályozása, miközben én is aggódom. A második könnyedséget hozott a szívem tájára és melegséggel, erővel töltött el, a saját aggodalmam csökkent és nőtt az önbizalmam. Teljesen más a hatásuk.

A saját terápiámban hosszú ideje foglalkozom a „megérdemlem” és „ elég jó vagyok” belsővé tételével. Mindeközben építem le az önalávetés és a feljogosítottság mintáit magamban, és teszem ki a stoptáblát a környezetemben, ha ilyet tapasztalok. Hja, nem könnyű, ha valaki egy olyan izolált közegből jön, ahol a szorongás, a szorongáskeltés és az elbizonytalanító jobbantudás a legerősebb minta.

Egy kolleganőmmel szállóigévé vált az a mondásunk, hogy „mondj valamit az „E”- betűmnek!”.
Hiába vagyok inkább introvertált, az MBTI személyiségtipológia szerint, az én E-betűm, extravertáltságom is vágyja a pozitív megerősítő visszacsatolást. Miközben ki kell mondanom, hogy életemben a legkevesebb empátiát és bátorítást azoktól kaptam, akik a legszorosabb közelségben voltak mellettem. Elismerem, hogy szerettek - a maguk módján - ahogy mondani szokás -, és hogy ők másképp fejezték ki a szeretetüket, mint ahogy én azt fogadni tudtam vagy vágytam.

Ha a Chapman-i modellhez nyúlok: ajándékokkal és szívességekkel, mint például főzéssel, rendrakással, gyerekfelvigyázással, bevásárlással. Miközben elismerem azt is, hogy én a szeretetet ezekből maximum tudni tudom (a fejemben), megélni (a szívemben) csak kevéssé tudom.

Az én szeretetszükségletem elsősorban a valódi kapcsolódásból, a tartalmas mély beszélgetésekből, együtt töltött időkből (ez a minőségi idő) tud töltődni. Ezért is volt ennyire fontos nekem, hogy a nyaralás heteit a gyerekekkel töltsem, és valóban jelen legyek az elfoglaltságainkban, jelen legyek velük - könnyedén, vagy nehezen, de jelen.

Emellett az elismerő szavakból, az egymásnak adott megerősítő visszajelzésekből tudom megélni a szeretet melegségét. Emlékszem, hogy vagy 20 éve egy akkoriban hazánkba költözött francia kontakttáncos társam mondta, hogy milyen jóleső hallgatni, hogy a magyar szülők milyen gyakran mondják a gyerekeiknek, hogy „ügyes vagy”. Akkor meglepődtem a szavain, nem volt olyan tapasztalásom, amivel ezt össze tudnám kötni, azonban már akkor tudtam, hogy én ezt így szeretném majd csinálni: bíztatni, elismerni, bátorítani. És most itt a feladat: bátorítani, bíztatni a gyerekeimet akkor is, ha én izgulok, vagy aggódom. Átbeszélni, tudatosítani a lehetőségeiket, az eszközeiket a különféle körülményekre. Feltérképezni az ő bizonytalanságaikat a magamé helyett. Ezekben a beszélgetésekben rájuk és (ezután, vagy emellett) magamra figyelni, összeérni. És ölelni, amíg engedik és igénylik.

Most az elmúlt nyaralásunkat brilliánsan össze is tudtam kötni a lányom vándortáborával: biztos vagyok benne, hogy ő lesz az egyik leggyakorlottabb és legstrapabíróbb túrázó ennyi lábába tett kilométerrel. Sokat kérdeztem arról, hogy ő mit vár az útjától, és bíztattam, amiben tudtam. Nem lehet túl sokszor dicsérni. Eleget talán lehet, de túl sokat nem. Meggyőződésem.

És hogy a személyes felelősségvállalás jegyében magamért mit tehetek?

Azaz a mély megértéseket hogyan tudom cselekvésbe fordítani?

• Elismerő szavak:
• megdicsérem magam s fogadom a dicséretet.
• megélem, hogy vagány, csodálatos és szabad választások és tettek sora volt ez a nyaralás.
• felidézem, hogy nem láttam más, gyerekekkel egyedül nyaraló szülőt, csak szülőpárokat, családokat. Elégedetten és büszkén megélem, hogy ilyen is vagyok: képes, bátor, bizalomteli, belevaló.
• Minőségi idő:
• a gyerekekkel megtapasztalt közös bunkerépítés, sáskavadászat, állatsimogatás, rajzolás és kalandozás élményét viszem tovább bele a mindennapjainkba és keresni fogom a spontán levés és örömteli kapcsolódás lehetőségét.
• időt szánok a magammal való kapcsolódásra, naplót írok, feldolgozom a megéléseimet, keresem magamnak az elmaradt nyári saját elvonulás pótlási lehetőségét, azaz a magammal tölthető minőségi időt is élem.
• megteremtem azokat a kapcsolódásokat, ahol a megélések feldolgozását, megosztását kölcsönösen tehetjük,
• életben tartom a fontos barátságaimat, prioritásként kezelem a megbeszélt találkozókat, keresem a körülöttem hiányzó közösség építésének lehetőségét, ezért workshopon is részt veszek, építem a Nem vagy egyedül csoportot, és keresem a jövőévi közös nyaralás lehetőségét kedves azonos értékrendű családokkal, és tartom a most kialakult kapcsolatokat.
• Fizikai érintés:
• élem a fizikai valóságot: amikor lehet, ölelek, amikor beillesztem a naptárba, tornázom rendszeresen, így a testemmel kapcsolódom,
• túrázom,
• ápolom a bőrömet, és
• keresem a szomatika beépítési lehetőségét a munkámba.

Számomra ezekkel az intelmekkel kezdődik az ősz:

- kevesebb, ám örömteli otthoni és hétvégi programot megélni, 

- rendszeresen észrevenni és elismerni, amit lehet, 

- bíztatni a gyerekeimet és magamat,

- szünetet tartani (ha valami megnehezül), és magamhoz fordulni,

- derűsnek maradni, és a pohár teli felét nézni, 

- beépíteni a naptáramba a rendszeres mozgást,

- időben lefeküdni,

- a házimunka rendjét és közös felelősségvállalást a gyerekekkel kialakítani,

- megkérdezni a magam és a gyerekeim szükségletét

-      felmérni kapacitásunkat és figyelembe venni, képviselni azt és ahol szükséges segítséget kérni.

Egyszerű, evidens okosságoknak tűnhetnek ezek. Azonban minden egyes pont tudatosságot igényel, ha komolyan veszem. Ezen túl reálisan látom, hogy a nyár másik időszámítás. Szeptemberben új dimenzió kezdődik az iskolába járással, ez nagyobb fegyelmet követel majd tőlem is, és szeretnék a fáradtságommal és a kapcsolódó igényeimmel szeretettel és ezzel a fenti tudatossággal bánni.

Te milyen viszonyban vagy a szükségleteiddel?

Mikor éled meg, hogy bensőséges kapcsolatban vagy magaddal és másokkal?

Dolgoznál ezen?

Írj a hello@csordasizabella.hu címre, vagy foglalj egy első ismerkedő beszélgetést velem itt: https://calendly.com/izabellcsordas/coachingintro