Hogyan lettem az életutam drótostótja - avagy a Golden Repair gyakorlatban

A Ludwig Múzeum Golden Repair kiállításán sétálva elkezdett átjárni a melegség, és mint aki új nézőpontot kapott, ahonnan valami csodát lát: felderültem: ezt a képet, ezt a formát kerestem, mert valóban hiszem, hogy minden sérülésemmel együtt vagyok ép, kerek, én.
Ez a kiállítás rólam (is) szól.

A kintsugi gondolatával álltam a magyar, hagyományos, sérült tárgyak, illetve a kortárs művészek sokféle alkotása előtt, szeretettel néztem végig a tárlatot, és azon kaptam magam: elkezdem felidézni azokat az élményeket, életszakaszokat, fájdalmakat, amiket összegyűjtöttem az életemben. Eszembe jutott a sémacoaching képzésem, amiben éppen benne vagyok, a gondolataim arról, hogy hogyan lehet megtörni a régi mintát - erre egy művész ezt szó szerint megörökíti egy alkotáson.

És ez összeért azzal, amit a tárlatnézést megelőző kerekasztal-beszélgetés egyik résztvevőjétől hoztam: különbség van az inklúzió és az integráció között.

Igen: az arany kiemeli, dísszé teszi a sérülést. Újraintegrálja a törött darabokat, integrálja a sérültséget az új tárgyba. Pontosan ez a célom az életben is: a sérült, nem tökéletes részeket, elhibázott szakaszokat integrálni, és így egyben szeretni az életemet. Nem pedig egy kamrapolcra kitenni a csorbult darabot. Mert a törés nem takargatnivaló, hanem a dísz. A lényeg, amitől az vagyok, aki. Arannyal kiemelve. A hiányból lett minta. A sérülésből lett fény. De csak akkor, ha van újraértelmezés, ha újrafogalmazom, hogy ki is vagyok MOST. És elfogadom, hogy így vagyok most teljes.

A törés mint felismerés

Én hosszú ideig a múzeumi világban dolgoztam. Közel tizenöt éven át ez volt az otthonom, a közegem, a szakmai identitásom. Aztán egy ponton úgy döntöttem, hogy szervezetfejlesztőként, mentálhigiénés szakemberként, coachként megyek tovább. Ez nem egy könnyű „irányt váltok és kész” történet volt. Sokkal inkább egy: „És akkor most mit kezdek mindazzal, ami eddig voltam? Mi lesz az elért szerepemmel és eredményeimmel?"

Akkor egy coachingban dolgoztam ezzel a kérdéssel: "ki kell-e dobnom a múzeumi múltat?" "Tényleg a nulláról kell építkeznem?". Köszönöm azóta is azt a közös munkát, Vad Ágnes!
Mennyire felszabadító volt rájönni, hogy a válasz: nem.
Nem kidobnom kell az életem darabjait, hanem összeragasztani.
Nem letagadni a múltat, hanem integrálni.
Nem szégyellni azt, ami elmúlt, eltörött, hanem megvizsgálni: mit tudok ezekkel a darabokkal kezdeni?

Ekkor jött a www.muzeumod.hu gondolata is, és aztán most pontosan nyolc évvel később ez a mostani, munkával egybekötött múzeumlátogatás. Merthogy dolgozom kulturális szervezetekkel, kulturális projektekben, a legnagyobb örömmel és természetességgel. Itt az a tizenöt évnyi rálátás, közelség és szakmai tapasztalat vegyül a komplex, szervezeti és folyamatgondolkodással, amit a jelen munkámban hasznosítok, és ez a vegyület az aranypor.

Az eltört élet: ahogy elképzeltem – és ahogy lett

Aztán ott vannak a személyes töréseim. A válásom egy visszavonhatatlan lezárása volt a sok-sok illúziónak, amit addig tápláltam. Szembejöttek a rádöbbenések:
Nem így terveztem az életemet.
Nem így képzeltem a gyerekkoromat.
Nem így képzeltem a házasságomat.
Nem így képzeltem a gyerekeim gyerekkorát. 

És amikor ezek mind elértek, számos nehéz érzést hoztak magukkal: döbbenetet, veszteségélményt, csalódottságot, fájdalmat, keserűséget, tehetetlenséget, bénultságot és kimerültséget. És persze a szégyent. Jött a szégyen, több arcát is felvillantotta: 

• morális szégyen: ha ilyen helyzetekbe kerülök, akkor milyen ember vagyok én?
• életút- vagy egzisztenciális szégyen: én ott akartam tartani, hogy megállapodott családom van, és újból növekedhetek ennyi idősen, és készülhetek a "B" oldalra, de ez nem az én kiváltságom
• veszteség-szégyen: a teljes család képe végleg elveszett, az egykori jövőképem szétporladt
• identitásszégyen: ha ez mind így alakult, akkor biztos velem van a baj, nem vagyok elég jó, elég jó nő, elég jó ember

És közben tudtam, hogy ha innen tovább akarok lépni, ha új fejezetet akarok nyitni, nem tehetem azt, amit korábban sokszor ösztönösen tettem: nem söpörhetem ki ezeket a kérdéseket a saját érzésvilágomból. Nem tehetek úgy, mintha minden rendben lenne.

Mert a szégyennek egyetlen ellenszere van: a fény. A sötétben, a láthatatlanságban növekszik.
Mégis semmi mással nem volt olyan nehéz szembenéznem: egyetlen téves, hibás, haszontalan vagy ártó működésemmel sem, mint a szégyennel.

De erőt vettem magamon, és elkezdtem beszélni a nehézségeimről.
Ahhoz, hogy ide eljussak, sokféle eszközt kipróbáltam, alkalmazok, használok évek óta már, és ma már sok kliensemnek is mutatok:

• erőszakmentes kommunikáció - bejáratott sakálfüzettel 
• tudatos testkapcsolat - visszatérések a testtudatba böjttel, túrával, rendszeres mozgással
• meditáció - napi szintű gyakorlással
• automatikus írás - ihletet követve, meditáció nyomán
• rendszeres értékrendi felülvizsgálat
• időszakos és hosszútávú célkitűzések 
• az öngondoskodás és az ön-együttérzés gyakorlata és gyakorlása
• gyógyító beszélgetésekbe sírt könnypatakok sorstársakkal, barátokkal, segítőimmel, terapeutával

Ez a hároméves belső munka számos aranyszállal vette körbe széttört darabjaimat.
A kintsugi egyik legfontosabb üzenete: a kapcsolódás gyógyít.

A saját felvállalt kapcsolódásom önmagamhoz, a múltamhoz, a gyerekeimhez, a klienseimhez, a munkámhoz.

A szeretet és az anyaság mint aranyszál

Nagyon sokszor eszembe jutnak F. Várkonyi Zsuzsa: Már százszor megmondtam könyvének ajánlósorai, amelyben az édesanyját írja le úgy, mint aki „nagyon erős hálót szőtt” köré.

Amikor ezt olvastam, megfogalmazódott bennem: én is így szeretnék anya lenni, ilyen megtartó hátteret szeretnék adni a gyerekeimnek.

Sokáig a szeretetből történő cselekvés volt a legfőbb iránytűm. Ez volt a ragasztó, amivel összeillesztettem az életem darabjait. Ahogy szeretetből váltam el. Abból a szeretetből, hogy elejét akartam venni a saját gyermekkori feszültségeim ismétlődésének, amikor egy boldogtalan házasságra nemet mondtam. Mintát akartam törni. Azokért, akiket a legjobban szeretek: a gyerekeimért. És magamért. Nem volt más útja annak, hogy magamra igent mondjak. Akkor nem láttam más utat.

Ekkor kerültem fel a saját térképemre: a saját szükségleteim, a testem és lelkem jelzéseinek a figyelembevétele által. Ekkor álltam bele abba, ami azóta is kiemelten fontos nekem: hogy érzelmileg biztonságos és megtartó otthont építsek. Ahol a minőségi együttlét a valódi kapcsolódás eszköze.

Ez is egy aranyszál.

A Golden Repair tanítása: a múltam nem törmelék, hanem nyersanyag.

Most, jelen életszakaszomban így tudom megfogalmazni: a töréseim nem azt mutatják, hogy valamit elrontottam. Azt mutatják, hogy éltem. És hogy hajlandó voltam újra és újra kapcsolódni — magammal és másokkal.

A kintsugi azt tanítja, hogy a törés nem a vég.

A törés után egy újabb alkotás következik.

És ebben az alkotásban én vagyok a drótostót: a saját életutam alakítója.

Így jött létre:

• a múzeumi múltamból a www.muzeumod.hu
• az érzelmek és elvárások között sodródó várandósságom és házasságkötéseim tapasztalataiból a szakemberekkel megérlelt önismereti naplók: a (Meny)asszonynapló és a Kismamanapló
• az elvált édesanyák társasága és megértése utáni vágyamból egy közös karácsonyozás, új barátságok és a Nem vagy egyedül csoport
• a tapasztalataimból és élményeimből kinőtt érzékenységem, a tanulmányaim során tudatosított tanulásaim, amik coaching attitűddé, szakmai érzékenységgé és alapos EQ tréneri bázissá csiszolódtak.

És ki tudja, hogy ezzel az elfogadással, szeretettel, figyelemmel, felelősséggel, jelenléttel mit fogok még létrehozni.

Életszakaszról életszakaszra változó aranyszálakkal.

A te aranyszálad micsoda?
Milyen formát hozol létre önmagad ismert és kevésbé ismert darabjaiból?
Ha szívesen ránéznél és tudatosan támogatnád önmagad újradefinícióját, szívesen elkísérlek ezen az úton: hello@csordasizabella.hu