CSEND, bolyongás és a belső kapcsolódás ideje

Nyáron, a nagy melegben, a gyerekekkel töltött idő sűrűjében megvágytam ezt a négynapos, évindító elvonulást. Nem sokon múlt, hogy mégse tudjak résztvenni rajta. Kapaszkodtam a lehetőségbe és ápoltam magamban a bizakodást, hogy ott lehessek.

A karácsonyi időszak főzése, vendégfogadása, családi programszervezés, illetve lakáscsereprogramban vendégfogadás olyan sok figyelmemet, energiámat kötötte le, hogy kevés megállóm volt, kifejezetten ki is merültem a sok takarításban és tennivalóban.

Ugyanakkor a megállókat maximálisan kihasználtam:

• 25ezer lépéssel búcsúztam el az óév utolsó naplementéjében 2025-től kócsagok, réti sasok, rókák társaságában a komáromi Szent Pál szigeten.
• egyórás Öreg-tó körrel gyalogoltam bele az újévbe, és a tatai Fényes szaunából követtem az első naplementét, felhevült testtel hóangyalkát rajzolva és csobbanva a kis tóban.
• négy gombolyag fonalat elhorgoltam, és még nem fejeztem be a nagykendőmet
• a gyerekekkel besétáltunk és megnéztük az újévi kilátásokat a jeges Szelim-barlangból a Turul madár árnyékában

Mindeközben emlékeztettem magam, hogy eljön az én négy napom. Nagyon vártam.

Az utazás előtti napokban azonban váltakozó izgalommal többször elbizonytalanodtam, hogy egyáltalán eljutok-e az elvonulás helyszínére. Hóhelyzet, szervezési kérdések, változó résztvevők, telekocsik és forgatókönyvek. Egy dolgot tudtam biztosan: ott akarok lenni.

És amíg van bármi, amit én megtehetek ezért, addig meg is teszem.

Végül az élet úgy rendezte, hogy egy nagyon jó társaságban, egy téli közlekedésben jártas résztvevő autójában utazhattam. Már ezért önmagában nagy hálát éreztem. 
És ezek után megérkeztem a hófehér-fekete térbe – eljött a csend, a bolyongás és a belső kapcsolódás ideje.

Amikor megérkeztünk, buddhista tanítónk egy séta alkalmával kivezetett minket a dombtetőre, és javasolta, hogy járjunk körbe és érkezzünk meg lélekben is. Jólesett a hideg levegő, a szél csípőssége, a fekete-fehér. Otthon éreztem magam. Ittam magamba a tájat. A behavazott föld, a sárgán-szárazon zörgő, rövid fűszálmaradványok képét. Csodálatosnak láttam a rétet átszelő szarvascsorda nyomokat és a kis száraz virágokon megmaradt hóvirágokat. A varjak károgása hangot adott a térnek. A hegyek íve, a fehér és sötét foltok váltakozása lassan elkezdte lenyugtatni a vándorló elmémet, és lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy a telefonom 4 napra egy fiókba kerül. Se üzenet, se levél, se fotó.

Maradt a jelenlét, a figyelem, majd az emlékezés. (Ps. a fotók a digitális detox lecsengetését követően készültek)

Az első napfelkeltében beletáncoltam magam a havas rétbe, és üdén, frissen tértem vissza a reggeli rituáléra. A napirendünkben helyet kapott az ebéd előtti hosszabb csendidő, illetve az ebédet követő szieszta. Minden pillanatot élveztem, mégis ezeket vártam a legjobban. Vágytam a társaságomra. Vágytam a magamnak adható figyelmet. És aggódtam, hogy vajon tudom-e majd valóban adni magamnak a figyelmemet.

Egyedül bolyongtam ebben a tájban – erdőkön, réteken.

Ezek a bolyongások számomra különösen fontossá váltak.

Bolyongtam a gondolataim között.

A múlt emlékei, a fejemben futó narratívák között.

Levegő, orron beszív, orron kifúj.

Hideg.

Ahogy megered az orrom, alig megy a kifújás.

Kesztyű le, csontig hatoló hidegben orrfújás.

Szabad lélegzet. Beszív. Kifúj.

Sálba befogott meleg levegő, hajamra fagyott pára.

Bolyongtam a távoli gondolatok, emlékek, elképzelések ÉS a jelen érzetek, a léptek zaja és a hideg között.

Segített a tanító javaslata: ne akarjak A-ból B-be eljutni. Próbáljak meg lenni.

Elindultam, aztán letértem az útról. Megengedtem magamnak a visszafordulást. A lassítást. A nézelődést.

Jártam százmétereken keresztül becsukott szemmel, botorkálva a mezőn, jártam hátrafele, és volt, hogy csak ácsorogtam.

Minden alkalommal más arcát mutatta a táj. Más volt felfelé menni a megfagyott hóban taposva, mint lefelé. Más rajzolatot adtak a fák lomb nélküli sziluettjei távolabbról és a fák törzse alól felfele tekintve. Más volt a fény a réten és az erdőben. Váltakozott bennem is a táj..

Ahogy korábban a sivatagban a homokdűnék egyszínű bézs-barnája, most a fehér szín által bevont terület vált számomra egyfajta belső konténerré. Üres, tiszta térré, ami befogadta a gondolataimat, az érzéseimet, mindazt, ami bennem volt. Kitehettem ide, szinte leltározva. Biztonságot adott.



Ez a pár nap egy olyan éveleji megálló volt nekem, ami a karácsonyi időszak sűrűsége, a családi programok és tennivalók közepette nem volt lehetséges. Itt – egyedül, csendben, a fehér térben – újra kapcsolódni tudtam magamhoz. Ezt a közös étkezések és beszélgetések szakították meg. Figyeltem, ahogy ebben a váltakozásban vagyok, figyeltem az ellenállásaimat és figyeltem a szükségleteim együttállását is: ahogy megjelent bennem a csend, a befelé figyelés igénye ÉS a kapcsolódás, a közösség megélésének vágya. Egy délutáni alvást leszámítva bent voltam a közös térben a csendidőn kívül.

Figyeltem a szükségleteimet (a legfőbb hatot, idei iránytűmet). Az öngondoskodás iránti vágyamat. A belső stabilitás építésének fontosságát. Ezzel a megfogalmazott igénnyel jöttem ide: az elmúlt években átrendeződött önmagamat megfigyelni, ezt az új, stabilabb verziót részletesen szemügyre venni. 

A belső stabilitásom erősítése az, ami segíthet abban, hogy a lendületem ne csak erős, hanem fenntartható is legyen, hogy a bennem élő tűz egyenletesen lobogjon, erdőtüzek és kialvás kockázata nélkül.

És egyelőre még mindkettő fennáll. Most már látom. És ebben az elvonulás sokat segített.

Figyelem a tüzeimet.

Az a várakozásom, hogy ez az év – bármilyen aktív és izgalmas is lesz – teret ad majd ezeknek a kisebb és nagyobb megállóknak. Egyre inkább azt tapasztalom, hogy nem akkor találom meg az egyensúlyomat, amikor megállok – hanem amikor tudatosan, figyelemmel maradok mozgásban, és képes vagyok lépésről lépésre változtatni, szünetet tartani és továbbmenni.

Ehhez néha elég egy fehér tér. Egy csendes bolyongás. Egy belső igen.

Az én tereim, bolyongásaim, igeneim máris megjelentek:

• a hazahozott rituálék folytatásában
• a qi kung 5 elem mozgássor beépítése a reggeli rutinomba
• a zazen ülés békéje a reggel alvó házban vagy az este elcsendesedett szobában
• a testérzetek erős fókusza
• a reggeli ébresztő Koshi-csengő rituáléja, amit az erdőben álmodtam meg
• a vezetett meditációim során a fizikai jelenlétem mélyítése

És nemcsak bennem nyílnak tágasabbra a terek és lesz stabilabb az alap, hanem az ügyfélmunkámban is: bátran, könnyen jelenik meg a fizikai megélések tudatosítása, a testrehangoltság, a szomatikus munka és az éber figyelmi állapot.

Viszem a tanításokat magammal tovább.

Drága Kovi, viszem tőled azt az idézetet, hogy "a jelen megélése az egyetlen lehetőségünk arra, hogy a jövőnk más legyen." Ugye, így mondtad? Bennem így él. Szerettem a tanításaidat. Köszönöm!

És viszem magammal a naplóm lapjaira került verskezdeményeket.

Tánc a szélben

Csikung a hóban

Ködlepte

Szélfútta 

Megtartotta