Szülőség - mint önismereti tér (ÉS ÉN HOL VAGYOK?)

Gyakorló szülőként, elvált, egyedülálló anyaként és mentálhigiénés szakemberként is azt gondolom, hogy az anyaság (a szülőség) az élet három legfőbb érlelőzónája közül az egyik. A másik kettőnek a párkapcsolati terepet, illetve a szüleinkkel való felnőtt kapcsolódás terét tartom.

Természetesen minden egyéb terep: karrier, vezetővé válás, vállalkozás, stb. tartogat számos érési, tanulási  lehetőséget, ugyanakkor az anyaság, a szülőség az egyetlen, ahol vannak olyan időszakok, amikor még wc-re sem mehet egyedül az ember. Itt nem lehet elbújni: jön velem a személyiségem, a működésem minden fényes és árnyas oldala, sőt mozdulatokból és hangszínekből felépülő mintaként funkcionál.
A legnagyobb felelősség szerintem az élet során abban áll, hogy ezt a szerepet hogyan tudjuk kimunkálni. Igen, kimunkálni, merthogy hiszem, hogy a szülői minőség nem velünk született, nem feltétlenül ösztönös, és biztosan nem állandó – hanem tanulható, alakítható és változó. Változó az egyéni személyiségfejlődésünk ritmusában és a gyerekek felnövekedési fázisai szerint.

Legutóbb egy egész esemény témája az volt, hogy szülőként mit szúrhatunk el. A Milestone Intézetben megrendezett Szülői FuckUp Night pár napja sok önreflexiós pillanatot hozott. Az egyik legfontosabb gondolat Tatár Csilla szájából érkezett hozzám: "Nem szabad a családokat eltüntetni. Nem a gyerekeket kell megmutatni, hanem azokat a rendszereket, amikben élnek."

Ez a blogbejegyzés erről szól. Ilyen egy egyszülős felállást működtetni.

Nagyon szeretnék a gyerekeim életében jelen lenni. Kevésbé kütyün lógni, vacsorafőzés és vacsorázás közben a szemükbe nézni, reggel iskolába menet beszélgetni, velük együtt activitizny, házifeladat írás közben ott ülni, ha sírnak, összebújni, ha bánatuk van, velük hallgatni, ha bolondoznak, az örömükben elveszni, és azt üzenni mindig: fontos vagy. Egyedülálló anyaként azonban ez sokszor kifejezetten és nagyon nehéz. A bánatokban és az örömökben egyedül vagyok.
Az én életemben nincs egy felnőtt támasz, aki éjjel a karjaiba vesz, és a kezemből kiveszi a családi teendők felét.
Amit nem tartottam meg, az elesett.

Egyedülálló anyaként sokáig azt éltem meg, hogy az anyaság elsősorban funkciók sorozata. Sofőr vagyok, programszervező, logisztikus, érzelmi tartóoszlop, biztonsági rendszer, előrelátó tervező és az a felnőtt, aki akkor is ott van, amikor már rég elfogyott. Ebben a működésben kevés tér marad arra, hogy megálljak és megkérdezzem magamtól: én hogy vagyok ebben?

Nem azért, mert ne lenne fontos. Hanem mert a mindennapok ritmusa, a tanult mintám, a felelősség súlya és az egyedüllét realitása sokszor felülírja a saját szükségleteimre való érzékenységet. Ez is egy olyan rendszer jellegzetessége, amiben a magyar gyerekek egyre nagyobb része nő fel.
A figyelem természetes módon kifelé megy: a gyerekekre, a haladásunkra, a működésre. És miközben kívülről sokszor erősnek és kompetensnek látszom, belül gyakran azt éltem meg, hogy az anyai minőségem beszűkül: megtart, működtet, felelősséget visz – de kevéssé van benne tágasság, öröm, belső mozgástér.

„Mi így vagyunk egy család”

Bő egy évvel ezelőtt kaptam egy mondatot egy Szalai Zsanett Pynky által vezetett erőszakmentes kommunikáció elvonuláson: „Mi így vagyunk egy család.”

Egyszerű mondat. És mégis: az anyai világomat alapjaiban rendezte át.

Addig ugyanis nagyon erősen bennem volt az a belső mérce, hogy hogyan kellene kinéznie egy családnak, egy anyának, egy jól működő rendszernek. Két szülővel. Több felnőtt erőforrással. Megosztott felelősséggel. És miközben intellektuálisan tudtam, hogy az én helyzetem más, belül nagyon sokszor éltem meg hiányként, kudarcként, nehézségként azt, hogy ezt egyedül csinálom.
Ez a mondat a realitásba hozott. Kimondta azt, ami VAN. És ebben a kimondásban megjelent egyfajta megengedés is: ebből indulunk, innen tanulunk, nem egy külső normához mérjük magunkat.

Egy nyári utazás, ami mindent felnagyított

Ez a belső átrendeződés különösen élesen jelent meg a rákövetkező nyári utazás során, amikor először mentem el egyedül a gyerekeimmel hosszabb időre hármasban "nyaralni". Csodálatos helyeken jártunk. Rengeteg élményünk volt. És közben rendkívül kimerítő volt. 

Reggeltől estig én voltam a sofőr, a programszervező, a másnapi útvonal kitalálója, az aznapi koordinátor, az étkezések felelőse, az egyetlen felnőtt. A figyelmem szinte teljes egészében kifelé ment: a gyerekek ritmusára, a biztonságra, a haladásra, a fizikai szükségleteinkről való gondoskodásra.

Egy nap egy alkalmi túrázó társ, egy gyakorló apuka megkérdezte tőlem:

– És te mikor fogsz pihenni?

Majd hozzátette:

– Amikor a gyerekek az apjuknál lesznek, akkor majd pihensz?

Csodálatos napokat töltöttünk el együtt hármasban is, ezzel a családdal is, mégis látszott az erős kontraszt: amit ők ketten egy gyerek körül végeznek, az a mi esetünkben fordított arányokkal volt igaz. És ez a kérdés szíven ütött. Újból egy realitásba rántó mondat, ami pontosan ott talált el, ahol a legnagyobb hiányom volt: a magamra figyelésnél, az öngondoskodásnál, az önszeretetnél. 

Félig feltöltődve, félig kimerülten jöttem haza erről az utazásról. Mindeközben szomorú és csalódott is voltam. Munkált bennem a hála is, a büszkeség is, hogy ezt végigcsináltuk, hogy meg tudtam csinálni velük. Ez az ambivalencia sokáig dolgozott bennem.

Nem lemondani – tanulni

Ahogy mindez leülepedett, és közben a családi létezésemmel nem kompatibilis párkapcsolatomnak is vége lett, egyre tisztábban fogalmazódott meg bennem: nem akarok lemondani a gyerekeimmel való utazásról, akármennyire nehéz is. 
Másképp, de kell legyen valami boldogítóbb, feltöltőbb mód.

Ez lett számomra a valódi tanulási terepe annak, hogy mi így vagyunk egy család. Nem csak az én tanulásom volt ez, hanem a gyerekeké is. Sok beszélgetés arról, hogy ki miben tud részt vállalni, hogyan csinálunk meg dolgokat együtt, hogyan figyelünk egymásra, mit bírunk el, mi reális, mikor feszítjük túl a húrt, mikor örülünk. Rengeteg tanulás magunkról. Arról, hogy mi hogy utazunk, hogy ilyenkor anya is pihen.

Megállni, rákérdezni, választani

Egy ezt követő utazáson – már ebből az újabb működésből – egészen más minőségben voltam jelen.

Rendszeresen megálltam, és feltettem magamnak azt a három kérdést, amit Jonice Webbtől, a gyermekkori érzelmi elhanyagolás szakértőjétől újratanultam:

• Hogy érzem magam?
• Mire van szükségem?
• Mit akarok most?

Ezek a kérdések nemcsak nekem váltak ismerőssé, hanem a gyerekeimnek is.
Elkezdtek visszakérdezni.
"És anya, te mit szeretnél?"
Volt, hogy azt mondtam: „Hallom, hogy bennetek ez van, és én közben szeretném végigtúrázni az Istenek útját.”

Volt, hogy rossz döntést hoztunk – egy hosszú lépcsősoron mentünk le, ahelyett, hogy busszal jöttünk volna –, és erről utólag indulat nélkül tudtunk beszélni. Nem hibáztatva, nem dramatizálva, hanem tanulva belőle.

És amikor legközelebb hasonló helyzetbe kerültünk, már tudtuk: most futunk az utolsó buszhoz, mert nem szeretnénk újra lefelé lépcsőzni.

Nekem is lehet

Talán a legfontosabb felismerés mégis az volt, hogy nekem is lehet.

Fontos, amit megélek. Nem kell belesodornom magam abba, hogy mindenáron kielégítsem a gyerekeim vágyait azért, mert „jó anya” akarok lenni. Hiszen akkor tudok igazán megtartó, örömteli, meleg hangú anya lenni, ha én magam is jól vagyok.

Rengeteget aludtam. Reggelente együtt csikungoztunk, elkezdtem és követtek.
Volt, hogy nem vezettem, mert nem volt kedvem hozzá a kanyargós úton, hanem busszal mentünk, és én fotózhattam, gyönyörködhettem a tájban.
Egyszerű döntések. Mégis teret teremtettek arra, hogy kapcsolatban maradjak a vágyaimmal, saját magammal.

Sémák mentén nézve

Ha mindezt a sématerápia keretében nézem, nagyon világosan kirajzolódik, hogy az öt alapvető érzelmi szükséglet hogyan van jelen ebben a tanulási folyamatban:

• a biztonságos kötődés igénye, ami nemcsak a gyerekek felé fontos, hanem magam felém is, ahogy bízom abban, hogy megtartva vagyok ebben a családban: megtartom magamat,  megtartjuk egymást;
• az autonómia és kontroll megélése, hogy van választásom, és számít, mit akarok, hogy támaszkodhatom az anyai kompetenciámra, rendben van határt húzni, és kimondani, hogy elég, vagy bátran vállalkozni egy autóbérlésre - akármennyire is új terep ez nekem;
• az érzelmek és szükségletek kifejezésének szabadsága, indulat nélkül, de őszintén kifejezhetem azt is, ahogy én vagyok, miközben ugyanezt a teret tartom a gyerekeknek, és csodálatos, ahogy ők is tanulják, visszakérdeznek, és lassan egymástól is elkezdik kérdezni: te hogy vagy ezzel?;
• a reális keretek és határok, amelyek nem büntetnek, hanem megtartanak: lesz reggeli, mert reggelizni fontos, időben elindulás, elért buszt, repülő, takarítás, és amikor a lányom azt mondja: ez most túl sok lesz, vagy inkább pihennék;
• és az öröm, a spontaneitás, a játékosság, amit nemcsak adok, hanem én magam is megélhetek: a tenger hullámaiban, a kavicsgyűjtésben, a fotózásban, a csillagos ég bámulásában.

Az anyaság számomra innentől nemcsak gondoskodás, hanem önismereti tér is. Egy olyan tér, ahol az egészséges működés – a felnőtt mód és a boldog gyerek mód kettőse – élő gyakorlattá válik.

Látom a gyerekeimet ugrálni a hullámokba, tengeri üveget gyűjteni, jelen lenni a játékban. És közben újra és újra felteszem magamnak a kérdést: van-e nekem is kedvem ehhez? tudok-e én is így örülni a hullámoknak?
Nézem őket, hosszan élvezem a napfényt, a hangjukat, rajzolok, majd átöltözöm és jövök velük, hiszen nem maradhatok ki. Tanulom tőlük az élet örömét.

Amikor igen a válasz – amikor rajzolunk, csikungozunk, nevetünk, megállunk –, akkor azt érzem, hogy kölcsönösen inspiráljuk egymást. Ez az, ami érzelmi biztonságot teremt. Ez az, ami valódi kötődést épít.

Jelen lenni egymás életében, egymás számára.

Szülői önismereti tér

Számomra ma már az anyai minőség nem egy elérendő állapot.
Hanem egy folyamatos tanulás, ahol újra és újra rákérdezek: hogyan vagyok jelen, miből működöm, mit hagyok meg magamnak.

A „mi így vagyunk egy család” mondata ma már több mint elfogadás. Iránytűvé vált. Emlékeztet arra, hogy nem kell megfelelnem egy külső ideálnak ahhoz, hogy elég jó anya legyek. Elég, ha jelen vagyok, fáradtan, kimerülten, vagy feltöltődve. Így figyelek, tanulok – magamról, a gyerekeimről, rólunk.

És ebből a jelenlétből lehet továbbmenni. Együtt. Hosszú még ez az út.

A szülő mögött az ember

Most pedig távolabb lépek.
Mert ahogy mondtam, kimerültem, elfáradtam. Egyszerre csodálatos és meglepő módon a legutóbbi fantasztikusan pihentető utazásunk óta minden nap úgy kelek fel, szívemre téve percekig a kezemet a reggel sötétjében, hallgatva magamat, hogy érzem a szívdobbanásomat és érzékelem, hogy nagyon fáradt vagyok. Elkezdtem érezni a fáradtságomat, és hónapok, évek, egy évtized súlya érkezik meg a mellkasomra. Egyre jobban érzékelem magamat. Egyre jobban érzem magam.

Mégha most nehéz is ez, mégis minden értelemben egyre jobban érzem magam. És tudom, hogy ez a legigazabb út.

A nyári kimerítő utazás után úgy döntöttem, hogy 13 éve tartó anyaságomból szabadságot adok magamnak. Elmegyek tanulni ezúttal magamról, a magam számára való jelenlétről, a csendről. Hogy ha visszajövök, magamnak is, a gyerekeimnek is és minden körülöttem lévőnek többet adhassak. Elmegyek integrálni mindazt, ami bennem és körülöttem megszületett. Elmegyek az élet mélyebb dimenzióiba.
Most pár napig nem fogom hallani, hogy "Anya, anya..."
Most pár napig magamra figyelek.
Utána jöhet a legkedvesebb anyázás :)

Márciustól pedig lélekben is elkezdem a nyugati és a kínai újévet is.
Ha kipihent, kimunkált és tiszta érzékeléssel jelen lévő segítőt keresel, márciusi naptáramba a szabad helyekre jelentkezz be bátran: hello@csordasizabella.hu