41 és fél éves számadás - VAN HATALMAM?

41 és fél éves lettem én e szeptember kezdetén, és ha nem kérdezném meg magam minden nap, hogy mit ér az élet... nem én volnék.

Ez a nyár életem talán egyszerre legnehezebb és legtöbbet tanító nyara.
Olyan betakarítást hoz, amilyen még nem volt: sok folyamat megérett erre az őszre. A két legfontosabb, hogy visszakaptam a testem, valamint hogy az érzékenységem a hivatástudatomban és az életemben is a helyére került.

Abbahagytam a szoptatást, futni kezdtem, léböjtöltem, s visszakaptam az alakom, a formám, és a régi ruháim újból jók rám. Ahogy én szoktam mondani, újból visszakaptam a testemet, és szeretem ezt a könnyűséget, amit megélek benne.
Aztán ami nehezebb: az érzékenységem számos próbát kiállt: míg a munkámban munkaeszközként és legtöbbször csodásan megerősítő visszajelzésekkel kísérve használom, addig a legközelibb felnőtt kapcsolatomban inkább akadálynak tűnik, ennek ellenére, nem mondok le róla.
Az én saját coachingom legerősebb, szó szerint földhöz vágó pillanatában pedig megérkezett a mondat:
Van hatalmam az életem és a halálom fölött.
Egy fél órát feküdtem ólmos tagokkal ezután a földön.
Most már felemel ez a tudás.
Mert már tudás.

Ez a nyár, az öt hetes lelassulás volt annak a jelenlétnek a próbája, amit már bizonyosan nem tudok letenni mint a kabátot, akkor sem, ha éppen süt a nap, és 50 faktoros naptejet kenegetünk magunkra. Nem tudom azt mondani, hogy 3 óra, kiesik a jelenlét a fejemből, mint másnak a kezéből a toll, és megyek a gyerekért.

És ez a jelenlét pontosan az érzékenységemből táplálkozik.
A részem.
Az érzékenységem én vagyok. Minden pillanatban képesen arra, hogy megválaszoljam, hogy vagyok belül és mit érzékelek magam körül.

Itt és most. Mi van itt és most jelen az életemben?
Itt most egy coming out következik, vagy már tart. Nem lesz rózsaszín, ellenben váratlan, esetleg sokkoló, minden bizonnyal természetes.
Egy ügyfelem ihlette, ahogy őt hallgatva felébredt bennem a vágy arra, hogy őszinte és önazonos legyek minden felületen, a blogomon is.
Egy régi táncos ismerős ihlette, ahogy a télszerűen megélt nyárról írt a Facebookon, és én legszívesebben megöleltem volna.
Sok Facebookon érkező hír ihlette nyáron hirtelen meghalt táncostársról, volt osztálytársak válásáról, és én csak meghajtom a fejem az élet és a halál előtt, ahogy a táncuk rengeteg változást hoz.
A férjem ihlette, amikor visszajelezte az előző bejegyzésemről, hogy ezt olvasva úgy tűnik, hogy csodálatos utazásunk volt. 
Csodálatos volt, de nem azért mert rózsaszín volt.
Csodálatosan kavargó, sokszor szürke volt. Nekem több szürkésen borongós felismerést hozott, ahogy a bennem ködként gomolygó gondolatfoszlányok már hónapok óta hanggá válni vágytak.
Csodálatos, hogy azzal a békés megállapodással tértünk haza, hogy szétköltözünk.

Van hatalmam az életem és a halálom felett.

Hangot, teret, figyelmet és szeretetet kér bennem most a nő.

Az ő hatalmát szeretném visszaállítani. Akkor is, ha elválunk. Nem tehetem meg saját nőiségemmel többé azt, hogy leszakítom magamról.

Rég nem hallottam a hangját. Bátortalan, esetlen, esendő. Csendes, merengő. Sóvárog a szeretetre, már mindenét odaadta, amit csak adni tudott. Többször sír, így árad, így mutatja meg magát.
Érzékeny.

Ez a nő kiteljesedni vágyik.
És én tudom, hogy vannak rejtett tartalékai.

Nehéz időszakon megyek keresztül.
Sokszor csendesen.
Legtöbbször a dolgomat intézve.
Kimerülten az elmúlt évek sóvárgásában.
De hiszem és remélem, hogy a felhők fölött tényleg mindig ragyog a nap.
Nemrég a repülőgépből láttam is. Erre a képre szoktam gondolni a nehéz pillanatokban.
Mert a változás nehézséggel jár, és ezen át kell menni.

Minden szeretetteli rámgondolást hálásan köszönök!
És mindenkinek sok erőt, hitet és kitartást kívánok, aki az életben szintén úton van valahova.
Egy kliensem ma elhunyt hozzátartozója felé tart éppen. 

Ki tudja, hogy ki mit cipel az életben.
Ki tudja, hogy mi minden van még ott a felszín alatt velünk ITT és MOST.
Azt kérem, hogy gondolj erre tisztelettel, vállald fel, amit tudsz, mert biztosan nem vagy egyedül, és soha ne mondj le önmagadról.

Magamtól is ezt kérem.

Az erő legyen velünk!
Az élet ereje legyen velünk!

Ez az írás az én hozzájárulásom ahhoz a tisztelethez és összetartozás-élményhez, aminek a létrejöttét és fejlődését az életemmel támogatni szeretném. Te mit teszel ezekért?