Erőforráskeresés, avagy suttognak a vének...

Az egyik gyerek beteg, a szintén betegeskedő anyukám nehezen van, én igyekszem tartani a frontot, miközben a házassági frontot letenni készülök. Közben szakmailag ezer kihívás hív, inspirál, rengeteg kedves visszajelzés motivál és erősít meg napról napra, hogy ezen az úton akarok járni. Egyszerűen nincs más út: én coach vagyok, team coach vagyok, és az önazonos utat vagyok csak hajlandó választani.
És ugye, a coach is ember. Most ez az életem.

Feszülten indult a reggel. Annyi mély fájdalom van idebent, és annyi teendő odakint, hogy feszül a kint és a bent.

Elvált nő leszek. Emésztem.
Egyedülálló anya leszek. Emésztem.

Ahogy rágom a szavakat, ahogy rágom ezeket az érzéseket, ahogy kiszakadok otthonról, hogy lélegezzek, valami hajt a temető felé. Mintha azokhoz fordulnék, akik nem futhatnak el előlem. Akik nem bújhatnak el előlem. Ha most nincs, akivel beszélhetnék, akkor beszélek azokkal, akikre emlékszem. Beszélek a sorsukkal.

Érzéketlenítés. Nagyon mélyen tör fel belőlem, hogy ez az. Ez az, amiben felnőttem, ez az, amiben sokáig dolgoztam, majd amiből felmondtam, és most újra erre készülök nemet mondani: a párkapcsolatomban sem lehet helye az érzelmek, az érzések félresöprésének. Sőt, itt lehet a legkevésbé helye.
Ez nem fér össze azzal a hitemmel, hogy minden érzés VAN, elvitathatatlanul, nem célja bántani, ártani, csak VAN. És egymáshoz egy út vezet: a megértésé. Ezen az úton nyílik a kapcsolat, ezen az úton virágzik a szeretet. 
Minden lázad bennem.
Eldőlt.
Nem tudok lemondani arról, ami a lényegem: az érzéseim létjogosultságáról.
Ha már elvittem magam addig ebben az életben, hogy a kora gyermekkorom óta ostorozott érzékenységem az életemben a helyére került, akkor következetes leszek, és megvédem ezt a bennem keletkezett szentséget. 
Nem az igazságot keresem, hanem azt a helyet, ahol lehetek önmagam, ahol az érzéseim létezhetnek. Ahol az érzékenységem kincs.

A temetőben az utam a keresztanyám sírja felé vezet. Kilencvensok éves koráig itt volt velünk. Laktam nála, végignézte az első szerelmemet, sok könnyemet, a szüleimmel a harcaimat, és soha nem állt mellém. Egy bölcs, számomra hideg, távolságtartó, de nagyon okos nő volt. Sosem tartott engem elég erősnek: és ma megértettem, hogy miért: az a gyengeség, amit az érzékenységemben meglátott, az benne is ott volt. Ezer próba elé állította az élet, a háború, a szétszabdalt Magyarország, a családalapítás, a gyerekvállalás majd a válás. Nem akart gyengének látszani, nem engedte, hogy maga alá gyúrja semmiféle hatalom. Holott kuporgott ő is a lakás különféle sarkaiban, amikor kint bombák záporoztak.

Igen, elvált nő volt. Én csak a második férjét ismertem, aki a tenyerén hordozta őt.
Bátor nő volt.
Jólesik ma az a gondolat, hogy a családomban van egy olyan női példakép, aki akkor is, amikor ezerféle ítélet irányult ellene, képes volt a saját boldogságát választani. Két gyerek után. Mint én.

Ő mondogatta gyakran, hogy az a boldog házasság, ahol a férfi egy hajszállal jobban szereti a nőt, mint fordítva. Mert a nő úgyis szeretni fogja, ha jól bánik vele. Ezt sosem értettem igazán. Azt hiszem, azért nem, mert nem láttam ilyen kapcsolatot az övén kívül. Közben most könnyek kísérik ezt az emlékeimben előbukkanó mondatot.
Egy másik mondása régóta, folyton elkísért: amikor a gyerekeiről beszélt és arról, hogy valamelyik jobban ragaszkodott az ő édesanyjához, a nagymamához, mint hozzá, az anyjához, akkor csak annyit mondott: mindegy, hogy kit szeret a gyermek, csak szeressen. A szeretést nagyon fontos megtapasztalni. 
Mentálhigiénés szakemberként, emberként, nőként, anyaként és gyerekként is mélyen egyetértek ezzel a mondattal.

Sokszor eszembe jut, és sosem bánom, ha a gyerekeim elkábulnak a nagyszülőktől. Élvezem az örömüket.

Én ma magamat választom. 

És hátrahagyom a temetőben, a férjem apukájának sírjánál azt a gondolatot is, hogy van, amit gyerekkorunkban nem kaptunk meg. Hátha jön még onnan egy kis bátorítás. 
Én ma magamért lépek, magamért cselekszem és azért, hogy az én gyerekeimnek legyen mintájuk magukat választani. 

Ahogy hazafelé sétálok, hála tölt el: látom, hogy milyen óriásira nyílik odabent a tér. Belefér bánat, fájdalom, kudarc, és belefér a szeretet, a kapcsolódás a gyökerekhez, a nem is ismert emberekhez, belefér rengeteg bölcsesség. És ez a tér befogad ezernyi árnyalatot, ezernyi érzést, ezernyi lehetőséget.

Köszönöm.

BENNED MEKKORA A TÉR?

Ha szeretnél belső párbeszédbe kerülni, meghallani, hogy mi minden zajlik odabent, és szeretnél irányt találni, szívesen elkísérlek egy darabig. Itt tudsz coachingra bejelentkezni: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu