Harmadik elvált karácsony - mi ma a szeretet?

Három évvel ezelőtt a szívemben nem volt karácsony. Szállingózott rám egy széthullt házasság hamuesője és tőlem két gyermek riadt, bizonytalan tekintete várta a kapaszkodót. Engem marcangolt belül a keserűség, és béklyóként húzott a mélybe a veszteség fájdalma. Feküdtem összegörnyedve a kanapén, üveges tekintettel bámultam a semmibe és belül sírtam. Éreztem, ahogy a testem már elkezdte megadni magát annak a boldogtalanságnak, ami kitöltött. Féltem, hogy elfogyok.

Egy dolgot tudtam: így nem akarok, így nem lehet tovább élni. Nem volt visszaút.
Minta se volt, hogy akkor hát hogyan.
Felnőtt támaszom sem volt, hogy akkor hát hogyan és hova.

A szívemben nem volt karácsony. A szeretet ünnepén épp a szeretet elvesztését gyászoltam. Nehéz volt szembesülni azzal, hogy az az ember, akivel ezt megélni vágytam és aki által szeretve lenni reméltem, ugyanúgy életben van, mint az előző karácsonyokon, él, létezik, lélegzik, ÉS másfajta életet választ. Illúzió: látom, felidézem, hogy megfogadtuk, hogy jóban-rosszban, és mégsincs kapcsolat. Kognitív disszonancia. Felfoghatatlan.

Nehéz volt belátni és kimondani, hogy ott, ahol számomra az emberélet erejének a fészke van, a családi otthonban engem marcangolt az intimitás, a lelki és a fizikai közelség hiánya. Az életerőm forrása apadt el. Annyi erőm volt, hogy ennek a fenntartására ne mondjak igent.
Ezen túl körbevett az üresség, a nemtudás. Emberfeletti erőt kívánt tőlem az, hogy erre menjek, és itt, a senki földjén megtartsam a gyerekeimet. Ez letehetetlen kötelességem, hiszen én vagyok a gyökerük. Miközben lelkileg épp gyökértelen lettem.
Talán igazán csak az ágyban este összebújva, és álomba szuszogva sikerült tartani magunkat. Együtt fájtunk és együtt gyógyultunk. Ott megteremtettük a mi kis fészkünket: az összeérő testek melegét, a hosszú esti beszélgetések és a mesevarázs paplana alatt álmaink összeértek.

És ha én elfogyok, velük mi lesz?
Nem akartam elfogyni. 
Bámultam órákon át a plafont.
Éreztem a kihűlő testemet, ahogy elhagy az erőm, és felemészt belülről a fájdalom. 
Aggódva figyeltem a belső kötéltáncost, aki az egzisztenciális fennmaradásért küzd: minden nap át kell mennie a túloldalra. Nem veszítheti el az egyensúlyát, nem nézhet le, be kell osztania az erejét, és elkapni minden tányért, mert különben nem tud mit feltálalni vacsorára az övéinek. És akkor mit eszünk? Hogy viselem gondjukat?
Feküdtem, és ott akkor abban a téli szünetben megszületett bennem a döntés: szabadságra küldöm a kötéltáncost, hozzányúlok a tartalékaimhoz. Ha elfogyok, nem lesz, aki etessen minket. Muszáj magamat, a testemet, a lelkemet rendbe tennem. Prioritás lettem.
Vettem egy féléves kondibérletet. Heti két tornaóra.

Honnan lesz vállalkozóként pénzem? És ha beteg a gyerek? És ha lemondják az alkalmat, a megbízást? Az önmarketing végetnemérő darálója helyett választottam a kondibérlet megtartó erejét: képtelen voltam látni, hogy menjek előre, mert lépten-nyomon elvesztettem az egyensúlyom. Fizikailag is meg kellett erősíteni a mélyizmaimat: angolul a core muscles-t, azaz a központi izmokat, a magomban. 
Később a nőgyógyász a vészjósló eredményeimet nézegette, és azt kérdezte: volt-e valami nagy változás az életemben, a párkapcsolatomban mostanában? Igen, elváltam. És megértettem: a halál torkából ragadtam vissza magamat az életbe.

A testemet kellett először stabillá tennem, hogy az alapvető életfunkcióimat stabilizáljam. Párhuzamosan jött a lelkem is: leküzdöttem a szégyenemet. Mindennél erősebb lett a túlélési ösztön.
Kértem segítséget.
Elkezdtem beszélni a történetemről.
Ha lepergett másokról, vagy kritizáltak, fájtam ugyan, de továbbmentem.
Ha nem volt megfelelő a segítség, felálltam (már jobban kapcsolatban voltam magammal, és meg tudtam hallani, ha valami nem épít).
Három év alatt annyi segítséget kértem, amennyire szükségem volt (és amennyit soha azelőtt). Így is sokszor volt nehéz.

Három év kemény belső munkája (és az azt megelőző húsz éves önismereti múltam) van most abban, ahogy ma, ezen a karácsonyon a világban létezem. Olyan stabil, erős gyökereket növesztettem, hogy ebben a mai karácsonyi szélben, amit a természet odakint produkál, is megtartom magam. Az élet kihívásai között is stabilan, gyorsan visszatalálok magamhoz, a magomhoz.

Megszületett, elvitathatatlanul az enyém lett az a képesség, hogy tudom magamat választani.
Tudok határt húzni. Kollegákkal, ügyfelekkel, barátokkal,volt férjjel, gyerekekkel.
Tudok nehéz kapcsoltban a szükségesre szorítkozni, és máshol töltekezni.
Tudok segítő kapcsolatból felállni és számomra megfelelő segítőt keresni.
Tudok segítséget kérni.
Élem az értékrendemet.
Értő és együttérző kapcsolatban létezem önmagammal.

Hogy nem minden pillanatban? Hát persze, hogy nem. Nem lettem tökéletes. Épp a tökéletesség illúzióját vetkezem le. S ha nem sikerül ezen az úton járnom, amit kijelöltem magamnak, akkor a gyermekként megtanult önbüntetés helyett odalépek magamhoz, megölelem magamat és megbocsájtom magamnak az elkövetett hibát. A bűntudat mellett megjelent és erősebb lett a támogató, bíztató belső hang.

Ahogy itt ülök az ágyamban, mosolygok.
Nincsenek most velem a gyerekek.
Nélkülük ünneplem a karácsonyt. 

Két hete, amikor megéreztem ennek az egyedüllétnek a hidegét, feltámadt bennem a cselekvő erő (és innen is tudom, hogy az életerőm elvitathatatlanul visszatért): nem lesznek itt a gyerekeim, de nem akarom egyedül ünnepelni a karácsonyt, hanem közösségbe vágyom, megtartó, együttérző közösségbe. Egy programot hirdettem hát: elvált, kisgyerekes édesanyákat invitáltam, akik a gyerekük nélkül ünnepelnek, hogy karácsonyozzunk együtt. December 23-án három másik, csodálatos édesanya társaságában ünnepeltem a reményt, a szeretetet, az összetartozást. Már a készülődés során ünneplőbe öltözött a szívem. Szívmelengető, megtartó, felszabadító volt ebben a sorstársi közösségben megosztani, amink van: a történeteinket, a vágyainkat, a kreatív energiánkat, az ünnepi asztalunkat. Finom, lágy női energiával vettük magunkat körbe.

Ezen a napon én két ajándékot kaptam. Ezeket köszönöm első sorban magamnak! (Mondtam már, hogy prioritás lettem, igaz? :) ) És köszönöm nektek, kedves Bea, Vera és Lara!

A két ajándékom így hangzik: 

1, megtapasztaltam, hogy az erős belső hívásomra való hallgatás, a cselekvőerőm megélése szárba szökkenhet újból, és csodát teremhet. Ma összetartozás-élmény, megtartás, szeretet fakadt erről a tőről. És ezt élhetem máskor is az életemben: ehhez nincs más dolgom, mint elhinni a vágyaimról, hogy elérhetőek, és tenni értük. (Igen, ezt sokkal könnyebb leírni, mint élni: évek munkája van mögöttem.) Dolgom van továbbra is a krízisek feldolgozásával, meghallom ezt a belső hívást, és fogok szervezni hasonló megtartó programokat. Nincs több kérdés. Elhiszem, hogy adhatok és értékes, amit adok.

2, megtestesült számomra, hogy amin magamban dolgozom évek óta, valóság lett. Ami bent, az kint. Olyan visszajelzést kaptam ebben a körben, számomra teljesen ismeretlen emberektől, amik váratlanul boldoggá tettek: segítő szakemberként tudtam úgy program- és házigazda lenni, hogy biztonságos kereteket hoztam létre, önmagamat is beleengedve a megosztásokba és egyenrangú félként kezeltem mindannyiunkat a programunk alakításában: igények közt mérlegelve, befogadva a javaslatokat és rugalmasan alakítva a saját elképzeléseimet. 

Mint egy lassú lépcsős vízesés érik be a lelkembe ez utóbbinak az üzenete. Olyan új szupererőm lett, amiért nagyon sokat dolgoztam, alakítottam magamon és ami elérhetetlen nagy kihívásnak tűnt abból a távolságból egyenrangúság szempontból, ahonnan én jövök - de vitték előttem a fáklyát: Szentpéteri Julianna EMK tanáromon, Szabó Zsófia team coach tanáromon, Madai Kriszta coach tanárom és Mógor Krisztina kollegám s barátom. Köszönöm nektek az inspirációt!

Az elmúlt években a belső munkám fókusza a szeretetképletem átgyúrása, átírása. Sokmindent kellett letennem, elengednem, és kevés dolog volt, maradt stabilan a helyén. Ami megszületett, az már kívülről is látható. Hurrá!!!

Ma magammal ünneplem a karácsonyt. Megerősítem egy erdei túra során magamban mindezt, hagyom, hogy leérjen az erdő csendjében a középpontomba. Majd este az újjágyúrt magamat bemutatom a szüleimnek. Izgulok, hogy milyen lesz így az eredőhöz visszamenni.
Jó útitársaim lesznek: viszem magammal a magamat választás képességét és az egyenrangúságot. 

Kedves elvált, kisgyerekes édesanyák, rátok gondolok, és szívem minden szeretetével üzenem: van holnap. Évekig egy rövid válasz keringett bennem arra a kérdésre, hogy miért váltam el:

Szeretetből váltam el.

S hogy mit jelent ma nekem a szeretet? Az elmúlt három hónapban forgattam magamban az új szeretetdefiníciómat, most megszületett:

A lényem legmélyéről képesnek lenni jelen lenni, figyelni, befogadni, értő és együttérző kapcsolatban lenni magammal és másokkal, miközben kölcsönösen megéljük, hogy egymás igényeinek a figyelembe vételével mindkettőnk életét gazdagító módon cselekszünk.

A szeretet ünnepén kívánok boldog karácsonyt!

UPDATE:

Az erdő csodálatos volt, és a szüleimmel is sikerült jól éreznünk magunkat! Egyenrangú, figyelmes karácsony éjszakát töltöttünk együtt.