A HÁLA világnapjára

Szeptember 21. 1965 óta a HÁLA világnapja. 

Te tudod hogy hány érzésnek van világnapja? Mert én nem. Ezért utána kellett néznem: a Wikipedia minden bizonnyal nem legmegbízhatóbb, de most nekem elég jó lajstroma szerint a boldogságnak (március 20.) van még világnapja. Azaz a sokféle megemlékezés, szerep, anyag és fontos ügy mellett két emberi érzés szerepel ezen a listán.
Kár, hogy itthon nem kapnak kitüntetett óriásplakátot ezek a "pozitív" érzések. Biztosan sokat lendítenének az inkább negatív érzések által árnyalt közhangulaton. De félretéve a szarkazmust, azt is érdekes megnézni, hogy mi is a hála.

Az Arcanum magyarázata szerint "köszönetből és lekötelezettségből összetevődő érzés, amely valaki iránt eltölt valakit valamely jó cselekedetéért, szívességéért, szolgálatáért." Ahogy átszűröm magamon ezt az értelmezést, ellenkezést érzékelek magamban és pontosításra van szükségem.

Számomra a hála egy melegséggel teli megkönnyebbülés és felszabadultságérzés, amely azt jelzi, hogy egy számomra jelentős szükségletem kielégül, akár magamnak, akár másoknak, akár a természetnek vagy a világ nagyobb erőinek köszönhetően.

Elgondolkodtat, hogy éppen folyó kutatásunkból egyelőre az látszik, hogy a nők által érzett három TOP érzés között egy szendvicsben szerepel a hála, mint a mindennapokban leggyakrabban megélt, legismerősebb érzés:

1. feszültség (42%)
2. hála (37%)
3. szorongás (25%)

Mentálhigiénés szempontból és a kérdőív további kérdéseire érkezett válaszok tanúsága szerint is a hála gyakorlása oldja a mindennapi feszültséget és szorongást. Azaz az emberi élet és boldogság szempontjából egy különösen hasznos érzés.

Ha magamat vizsgálom, ha ránézek ez elmúlt négy évemre, elmondhatom, hogy a hála érzése aranyfonálként tartotta bennem a lelket. Akkor is, amikor a házasságom elvesztésével egy teljesnek hitt élettől kellett elbúcsúznom, és darabokra tört az én megszokott világom. Akkor is, amikor egy elveszett gyerekkor hiányaival nézek szembe a terápiámon és tudatosítom, hogy bizonyos sebek sosem gyógyulnak be, csak megtanulok velük együtt élni. Akkor is, amikor a gyerekeim próbára teszik a türelmemet és végső soron az anyai magabiztosságomat. Akkor is, amikor a vágyaimhaz viszonyítom, vagy másokéval összehasonlítom a lehetőségeinket, és egyedüli keresőként elfog a kilátástalanság és a bizonytalanság.

Akkor is, amikor egy valamiért közeli ember halálhíre mélyen felkavarja, újraindítja bennem az élet valódi értelmének keresését.

Földre nyom, mélyre visz egyes pillanatokban a magány, a bizonytalanság, a szomorúság, a fájdalom, a félelem, a szorongás, a reménytelenség.

Biztosan tudom, hogy néha mind vagyunk így, és ez nemcsak az enyém. Talán néhány más ember mellett én vagyok az, aki ír róla. És ahogy beszélgetek hozzám hasonlóakkal és tőlem különbözőekkel, egyre inkább meggyőződöm arról, hogy bennünk emberekben univerzális az, hogy alkalmanként a béka segge alól nézzük a világot, ahogy az is, hogy alkalmanként felhőkön lebegünk.

A hála világnapján számomra az a legfőbb kérdés, hogy vajon elég időt szentelünk-e (jaj de szép ez a szókapcsolat így) a hála megélésnek? Merthogy a hála időt kér. Aki rohan, az nem tudja megvárni, amíg a hála megérkezik.

A hála gyakorlásához ugyanis megállóra, és ebben a megállásban tudatosságra, önreflexióra van szükségünk.

Tudnunk kell, hogy mik számunkra a legfőbb szükségleteink. Ebben az életszakaszunkban, ebben az évben, ezen a napon mi az, ami a leginkább fontos?

Tudnunk kell, hogy éppen hogy vagyunk ezekkel a szükségleteinkkel: túlcsordultunk, vagy hiányt szenvedünk? Látnunk kell, hogy mi hogyan hat ránk: a világ alakulása, mások viselkedése vagy saját cselekedeteink hozzásegítenek-e ahhoz, hogy a számunkra fontos dolgok nekünk lehessenek?

És ha nem mindegyikhez, akkor valamelyikhez hozzásegítenek-e? És mi magunk mit tehetünk?

Az elmúlt éveim szummázata számomra egy házasság elvesztése, a nőiességem újrafelfedezése, a szerepeim újradefiniálása, a gyerekeim stabilizálása, a szakmai kiteljesedésem megélése és a személyes felelősségvállalásom kiteljesítése. A kép tehát vegyes. Sokminden történt velem. Sokszor recsegett, sokszor pihe-puhán siklott velem az élet.

És mi van a hálával, ha nincs rózsaszín köd?

Hálás vagyok, mert a házasságom elvesztése után számos segítséget kértem és kaptam, számos kérdést feltettem magamnak, és számos választ találtam miértekre és hogyan továbbokra. Hálás vagyok a segítőknek és magamnak.

Hálás vagyok, mert egy páréves párkapcsolatban újraélhettem a nőiességemet, amire nagyon nehéz volt emlékeznem, és újból kapcsolatba kerültem érzéki, lágy, gyengéd önmagammal és az életerőm forrásával.

Hálás vagyok, mert ugyan ez a kapcsolat ebben az évben elveszett, az egyéni biztonságom megteremtéséhez számos inspirációt, löketet adott, és ezáltal egy olyan transzformáción megyek keresztül, ahol megszületik az új önképem, az új otthon-definícióm, az új minőségem - nem mindenki örömére egyre több nem-mel. Ezzel együtt csodálatosnak tartom, ahogy egyre több határozott igen-em van magamra, a gyerekeimre, az élet általam választott módjára.

Hála. 

Ma megállok, és átgondolom.

Akkor is, ha sok bizonytalanság feszít.

És a Csillagok háborújából LEIA mondatára gondolok, ami valahogy így hangzik: mindenünk megvan, amire szükségünk van.

Ma sorraveszem, hogy mi mindenem van.

Téged is erre hívlak!

Te mennyire vagy tisztában azzal, hogy mik a legeslegfőbb szükségleteid?
Milyen gyakran állsz meg, és nézel rá arra, hogy melyek hogyan teljesülnek, vagy teljesülhetnek az életedben?

Mikor fejezted ki a háládat, akár magadnak, akár másnak legutóbb?

Bíztatlak, hogy dolgozz ezeken a kérdéseken.

Ha velem tennéd, foglalj időpontot itt.