A „még ezt” démon hatalma (perfekcionistáknak különösen ajánlott)

A nyaralás élményeinek és az abból fakadó konklúzióknak további érlelése ez az írás, ami egy augusztus esti fűben fekvés után hazafele fogant.

Hogy lehet hogy nem vagyok abban biztos, hogy ha hazaérek, lefekszem? Érzékelem, hogy fáradt vagyok. Ahogy az imént feküdtem a fűben, az ólmos fáradtság átjárta a testem, és minden sejtemet húzta magához a föld. Beugrott a kép, ahogy fekszem az ágyban, nézek ki az ablakon. És megszületett a vágy: ebbe a helyzetbe kerülni. S mint zavar a tévében, elhangyásodott a kép, majd vibrálóan visszatért. Eszembe jutottak tennivalók, rendezgettem a következő gyerekmentes napokat a fejemben, jött a kétségbeesés, ahogy érzékelhetően összeszűkült a magammal tölthető időm, holott eredetileg több összefüggő napra számítottam, böngésztem valamit a telefonon, vártam a buszt, majd visszatértem gondolatban az elhangyásodó képhez, hogy megvizsgáljam, mi történik ott. Bejött a kép, és bekúsztak újabb képek tennivalókról és rögtön utána 2 szó is halkan: „még ezt”. 

„Még ezt” visszhangzott folyamatosan a tudatomban ez a két szó – mint valami mély, zsigeri üzenet, egy program, ami folyamatosan fut. Észrevehetetlenül, mint a fehér zaj.

És ha megvizsgálom, abszolút haszontalan: mint zajos térben hosszan ülni: észrevétlenül kimerít. Ahogy a „még ezt” is megcsinálom automatizmusok sora: még egy dolgot felviszek a lépcsőn, még valakit felhívok, még valamit elintézek, mielőtt magamat figyelembe veszem (pl. eszem, iszom, pihenek, lefekszem, satöbbi), még valamit elintézek, amíg nincsenek velem a gyerekek, mielőtt magammal törődöm.

A „még ezt” az én szükségleteimet hátratolja a rendszerben.

Felsejlik a gyermekkoromból a legnagyobb hasznosság elve: elvégezni a feladatot, megírni a házit, a szorgalmit, aztán jöhetett a játék, vagy pihenés előtt levinni a szemetet. Felsejlik, hogy anyu még ezt és még azt is megcsinálja, mielőtt leül. Felsejlik, ahogy apu még ezt is, és azt is megcsinálja, mielőtt velem foglalkozik. Nézem ezt a képet, és a felnőtt nő bennem azt mondja, hogy „ezt már nem”.

Mondhatok „nem”-et.

Mondhatok „eleg”-et.

Nem az „ezt” a baj, hanem a kapacitásaimtól és a reális belső érzékelésemtől elszakadó „még”.

Szeretem megvágyni a cselekedeteimet, kitűzni a céljaimat, szeretek tervezni.

Nem ez a probléma.

A rátervezés a probléma, és ahogy a rátervezésben eltűnik a spontaneitás tere.

A „még” kitörli a tudatomból a megérdemelt „levés” szabadságát.

Több elég.

Több nem.

Több én.

Több spontán létezés, ahol az otthon nem egyenlő a felgyűlt teendők elvégzésének helyével, hanem mind a cselekvés, mind a levés biztonságos tere.

Megállapodást kell kötnöm magammal újból: az esténként feltoluló gondolataimat leírni, toll-lal papíron, és a holnapra bízni.

Bagoly-típus vagyok, éjjel könnyen kreatív loop-ba kerülök. Ezért ez komoly kihívás.

Pacsirtaként mégis jobban érzem magam. Minden reggel, amikor a felkelő napot látom, csodálattal és energiával tölt fel. Erre szeretnék menni.

A „még ezt” démon akkor a legalattomosabb, amikor a leghalkabb, és amikor a számomra fontos alapértékek köntösébe bújik:

• álcázza magát, mert tudja, hogy szeretem a finom ételt, de vajon tényleg befér az a plusz egy falat?
• vagy amikor kinyílik egy újabb – számomra fontos jó beszélgetés lehetősége, és én vágyom a kapcsolódásra, de akkor mi lesz a pihenéssel, vagy a következő találkozóval? 
• vagy a befejezettséget hozó feladatvégzés délibábja megkönnyebbülést ígér, elhomályosítva azt a feszülést, ami időben és térben máshol keletkezik.

Terápiás írás.

A mintáimmal felelősen dolgozom jó ideje terápiában, és kutatom, hogy ezt a "még ezt" démon...

• honnan került ide? – csipként a bőröm alá épült mintaként a gyerekkoromból, és itt az ideje ezt az automata pilótát e téren is átképezni.
• mit tesz velem? – félrevezet, és eltávolít jelenbeli szükségleteimtől és a kiegyensúlyozott hétköznapoktól.
• hogy volt hasznos? – az elég jó vagyok reményében „még ezt” is megtettem. Sématerápiában ezt úgy hívják, hogy az önalávetés sémája. Ehelyett egy megtartott felnőtt működésbe hívom magam, ahol sokkal több az elég, az így is jó vagyok és a megérdemlem.
• hogy nem szolgál már engem? - ahogy a szamár elé lógatott répa sem érhető el sosem, és túlvállalást, belső feszülést, kiégést is hozhat az elég jóság örökös, de kudarcra ítélt reményében.
• hogy szeretném átalakítani? – „ezt már nem”-mé. Akkor is, ha lesznek sprintek, lesznek nehéz időszakok, amikor sok a feladat, de ha előre látom, ha tervezem, másként állok hozzá, mint az „ezt” elé spontán bekúszó „még” esetében. Az ismerős "bármit kibírok" és "meg tudom csinálni" tudatot leváltom két kérdésre: „valóban belefér?” „és mi az ára”. Amellett, hogy valamit ad, nem mindegy, hogy mit vesz el. A választ pedig meghallgatom.

Meditáció közben vizualizáltam ezt a démont, és folyton tevékeny sok karú pók képében jelent meg. Egykedvűen serénykedett. Nem mosolygott. 

Néha felidézem ezt a képet magamban, hogy segítsen, hogy jobban meglássam az öröm helyét, a levés igényét és létjogosultságát is. 

Good bye, „MÉG EZT”!

Ezt neked!

Welcome „EZT MÁR NEM”!

Így leszek erősebb.

Te milyen viszonyban vagy a leghalkabb belső hangoddal?

Meghallod? Meg tudod különböztetni a démonjaidtól?

Dolgoznál ezen?

Írj a hello@csordasizabella.hu címre, vagy foglalj egy első ismerkedő beszélgetést velem itt: https://calendly.com/izabellcsordas/coachingintro