Természetnap - lecsendesülve odakint és idebenn

Az ünnepek körül mindig eljön az a nap, amikor marad csak a csend és én.

A bejglik, a töltött káposzta, a társasjáték, a karácsonyfa, az ajándékok előtt vagy után. Ezesetben "után". Legalább is nekem. 
Ma természetnapot tartottam, miután az egyik hivatalos programomat törölték. Hirtelen rámszakadt az oly nagyon várt "végre egyedül". És bár nagyon jólesett volna lelassulni, napok óta erre vágytam, meglepően nehezen ment.

Elindultam az erdőbe. „Sétálok egyet, szívok egy kis friss levegőt és átmozgatom a testemet” – mondtam magamnak. Fél óra múlva pedig már azon gondolkodtam, hogy "köszi, elég is volt, visszafordulok, és csinálok valami hasznosat: inkább horgolok, vagy olvasok kikapcsolódás gyanánt."

Ismerős lemez: valami hasznosságot kerestem az úgynevezett pihenésben is.

Összeszorult szó szerint a szívem, mintha azt kérdezné: "viccelsz, már megint a hasznosság?"

Egyre jobban figyelek a testem jelzéseire, és most mintha egyszerre sürgetne, és azt is mondaná, hogy "még egy kis kardiót, van ám itt még vállizmokba, kulcscsontba gyűjtött feszkó, amit jó lenne levezetni." 
Már visszaindultam a ház felé, miközben futott tovább a belső párbeszéd:

• Biztos szép lenne fentről a kilátás...
• Igaz, de most menjünk, és csináljunk valami hasznosat: ott a sok könyv, amit el akarsz olvasni, a kendő, amit horgolsz...

Ahelyett, hogy elmenekültem volna, hagytam, hogy a szívem vezessen. Visszafordultam. Újra a hegycsúcs felé. Egy hosszabb, meredekebb ösvényen, egészen a hegy tetejéig. Ahogy haladtam, a nap aranylóan szűrődött át a fák között, rámkacsintott a mohán és a zöld aljnövényzetben megcsillanó dér. Élveztem a kilátást, a szelet. Készítettem fotókat, fotóztam másoknak. Ittam egy forró teát.

Majd leültem egy padra a napfényben és merengtem az előttem álló 2026-on. Csendben hagytam, hogy a gondolataim a jövőre, az erőforrásaimra fókuszáljanak.

És akkor mellémült - mint a mesékben - az erdőből előbukkanó, őszhajú öreganyó, egy fiatalos, fitt, 70 éves túrázó hölgy személyében, és a maga természetességével megigazította a felszerelését, kifújta magát és beszédbe elegyedtünk. Szó szót követett. És megtudtam, hogy ötven éve él együtt a férjével. Hogy néha fél szóból is értik egymást. És bennem nőtt a csodálat és a sóvárgás is: nekem ilyen nem lesz. Azt mondtam neki:
– Milyen szép, hogy tudhatod, hogy lesz melletted valaki, ha baj van.

A válasza azonban meglepett: rámnézett, lassan és határozottan azt mondta: 
– Amikor igazán nagy baj van, az ember mindig egyedül van.

Nem igazságot kerestünk. Nem vitáztunk. Egyszerre láttam a hasonlóságát és a különbözőségét annak, amit élünk. Ott rögtön megértettem, hogy neki és nekem más a perspektívánk. Ő nem nevelt egyedül gyerekeket. Nem volt egyedül váratlan helyzetekben. Nem aggódott egyedül egyszerre a saját egészségéért és a gyerekekért. Más életkorból, más tapasztalatból beszélt. 

Teljesen más valóságból érkeztünk.

Teljesen más úton.

Mégis ugyanoda jutottunk.

Mélyen éltem az igazát annak, amit mondott.

Vannak pillanatok, amikor, ha igazán nagy baj van, akkor magamra maradok.

És ez most nem a saját elhagyatottság sémám. Hanem az élet realitása, a nehéz helyzetek elvitathatlan sajátossága. Ott lehetnek mellettem mások. Fizikailag vagy anyagilag. Támogathatnak. Állhatnak mögöttem. Azonban azt az érzelmi súlyt, azt a döntési terhet, azt a személyes felelősséget, ami minden nehéz helyzetnek a sajátja — nem veszik le a vállamról.

Egyszerre értettem az ő 70 éves perspektíváját, ahol - bár együtt él valakivel szeretetben, mégis külön, saját életet él, mégis látja a maga és a másik élete különbözőségét, ami az évekkel nagyobbra nőtt. 
Én ezt az évet úgy élem meg, hogy sok szempontból is a saját lábamra álltam, ÉS elkezdtem elhinni (nemcsak bíztatni, vagy mondogatni, hanem hinni, hogy) ügyes vagyok.

Ugyan egy lassú párkapcsolati távolodás vezetett ide, és nem volt kellemes belekerülni abba a realitásba, hogy újra csak magamra számíthatok. Beleálltam. S helytálltam. 

Nem romantikusan. Konkrétan. Gyakorlatilag három területen:

1. Anyaként - egyedül vittem a gyerekeket külföldre nyaralni: én terveztem, én pakoltam, én vezettem. És közben együtt tanultuk azt a felállást, hogy mi így vagyunk egy család (az évem legfőbb mondata, innen is köszönöm Pynky!). Sem jobb, sem rosszabb — csak más. És működhet. Működik!
2. Szakértőként - a munkámban egyre tisztábban látom, mik azok az értékek, amelyekért kiállok: hiteles jelenlét, érzelmi intelligencia, tudatos csapatműködés - ahogy otthon is ezeket élem. Egyre többet beszélek ezekről, egyre többen meghallanak szakmai körökben is, és elkezdenek kapcsolódni. És ez számomra maga a csoda: vállalom a láthatósággal járó kockázatot és közben értékes szakmai és emberi kapcsolódásaim születnek.
3. Egyedülálló családfenntartóként - megcsináltam azokat a hétköznapi "klasszikusan" férfidolgokat is, amik ugyan nem hőstettek, mégis jelentős hozzáadott értéket képviselnek egy családban. Nálunk ez az energia hiányzik. Így a hiányát én töltöttem be, amikor megrendeltem és egyedül kicseréltem a beépített vízszűrőnkben a betéteket, amikor téligumicserét szerveztem és egyedül cipeltem a kerekeket fekete kézzel a pincébe, amikor az autó komplett gyertya- és trafócseréért kiáltott, amikor a vízvezeték-szerelőt kellett kihívni, vagy amikor nyaralási megoldáskeresésként HomeExchange utazásokat szervezek - fogadok vendéget, vagy foglalok szállást.

Egyik sem grandiózus pillanat — azonban a gyakorlatias jele annak, hogy képes vagyok beleállni helyzetekbe - akkor is, ha nem jön segítség. Ez nem jelenti azt, hogy nem vagyok boldog, ha jön segítség, sőt el is fogadom. Azonban nem várom megszeppent, sóvárgó kislányként, akinek az a hite, hogy magára maradt a világban. Nem: itt vagyok magamnak.

Mindeközben nem mondtam le a kapcsolódásról — tudatosabban és mélyebben figyeltem a másokkal töltött időre is, mint a korábbi éveimbem. A gyerekeimmel előre beszélgettünk arról, amikor nehezebb időszak jött. Kimondtuk, ha sok valamiből. Megpróbáltuk együtt látni, mi segít minket abban, hogy jól viseljük az átmeneteket. Régen vagy keveset látott ismerősökkel megkerestem a sűrű naptáromban kínálkozó réseket, és megszerveztem, mert megérte a kapcsolódás. Nem lett több időm, nem lett több energiám, csak elkezdtem áramlóbban bánni velük.

Ma, ahogy visszanéztem erre az évre, világosan látom: az odatartozásnak már nem fizetem azt az árát, hogy elveszítem önmagam.

Ahogy Brené Brown írja a valódi odatartozásról – idézve Maya Angelou-t:
„Csak akkor vagy szabad, amikor ráébredsz, hogy sehová sem tartozol — mindenhová tartozol, miközben sehová sem. Magas az ár. Nagy a jutalom.”
Brown szerint a valódi összetartozás nem azonos a „beleolvadással”: az igazi odatartozás azt jelenti, hogy annyira hiszel magadban és annyira a magadé vagy, hogy képes vagy önmagad maradni anélkül, hogy feladnád önmagad a kapcsolódásért cserébe.

A legkeményebb munkát az önismereti utamba fektettem: jó ideje terápiába járok, ami segít a szakmai mentálhigiéném ápolásában, és még többet segít az elégedett, tudatos, felnőtt működésem alakításában. Minden perce, minden telesírt zsebkendő, minden felkapart seb, minden leírt betű megérte, mert mélyebben, tisztábban gyógyulok, mert felemel, mert újraírom magam. 

Itt van az én évem lényege:

Már nemcsak tudom, hogy ügyes vagyok. 
Hiszem, hogy ügyes vagyok.

Büszke vagyok arra, hogy meg tudom tenni azt, amit meg akarok tenni.

És igen — ér és rendben van büszkének lenni arra, amit a saját tapasztalataimból építettem fel, akkor is, ha nem dicsér más.

Mert ha képes vagyok magamhoz odatartozni, akkor tudok igazán másokhoz is kapcsolódni.

Helyre került a magány bennem.

Jó helye lett.

Kedves Férfiak, akik az életemben a születésem óta a mai napig megfordultatok - nem köszönöm a fenékbebillentéseket, nem köszönöm, hogy nem hordoztatok a tenyereteken. Nem volt kellemes. De végtelenül hálás vagyok, hogy a tőletek kapott fricskák nyomán megtapasztalhatom nemcsak a nőiességemet, hanem immár az erőmet is.

És bízom abban, és már tudom is, hogy van valahol tenyér.

Szeretnék továbbra is gyenge és gyengéd lenni.
És magammal folytatom: 2026-ban megyek az öngondoskodással és önszeretettel tovább. Tenyeremre veszem saját magamat.

Látom, hogy így egyre többet adhatok másoknak, magamból is.

Ahogy a mesebeli öreganyó mondta:

Add magadból a legtöbbet, ha mindenkinek jó.

Rendes kis csaj vagy!

Jöhetsz, 2026!

Ha szükséged van egy belső térre, ahol hasonló párbeszédbe elegyedhetsz magaddal, jelentkezz be coachingba. hello@csordasizabella.hu