Nem monokróm világ - rendhagyó évösszegző

Párat alszunk, és vége az évnek. Úgy gondoltam, hogy ideje hát megírni a saját évösszegzésemet.
Gondolatban elkezdtem keresni a kiemelkedő pillanatokat, ügyfélórákat, team coaching és tréningélményeket, aztán advent harmadik vasárnapján a Dalai Láma által hagytam magam inspirálódni.

Egy spirituális, szellemi összegzést készítek a 90 éves bölcsnek A Boldogság Tanítása című filmbe foglalt legfőbb tanításai és szellemi öröksége nyomán, ugyanis mondanivalója mélyen rezonál mindazzal, amit a világról és a saját világomról megtanultam, és amibe idén szakmailag beleálltam.

A nézőtéren elsötétül a reklámoktól hangos és színes tér, és egy vezetett légzésmeditációval csendesül el a ropogó popcornzaj, a matatás, mígnem valóban csend és lélegzés tölti ki a meglepően zsúfolt teret. Lelassulok, és innentől annyira felerősödnek a testérzeteim, hogy a film során végig külön figyelmet kapott a kezem és nyakizmaim feszülése, a légzésem, a szívverésem. 

Már a trailere is megmozgatott bennem valamit, és volt egy csendes, de határozott belső hívásom: ezt most látnom kell. Sejtettem, hogy mindaz, ami bennem emberileg és szakmailag mostanában formálódik, erősen rezonálni fog ezzel a tartalommal — és ez a sejtés beigazolódott.

EGYÜTTÉRZÉS

Az együttérzés fő gondolata, a blogom fő gondolata, az elmúlt években megélt sok változás hullámvasútja és a Kirsten Neff-i önegyüttérzés alaptétele egybecsengett: mind emberek vagyunk: „Mind fivérek és nővérek vagyunk.”

Ez a mondat számomra nem emelkedett eszme, hanem nagyon is földi kérdés: mit kezdek a különbözőségeinkkel? Hogyan vagyok jelen a kapcsolataimban — akkor is, amikor nem értünk egyet?
A gyerekeimmel és a munkámban számos helyzet kínálkozott erre az elmúlt évben. Kulcselemmé vált, hogy lelassulok magamhoz, lelassulunk egymáshoz, és meghallgatjuk, hogy mire van szükségünk. Külön-külön.

A film megidézte a tibeti vitakultúrát, amely egybecseng azzal, amit én magam is gondolok a nézetek eltéréséről, a konfliktusokról: a hagyomány nem a konfliktus kereséséről szól, és nem is a konfliktustól való félelemről, vagy a versengésről szól — ami tapasztalataim szerint a keresztény, európai kultúrában sokszor meghatározza csapatok, szervezetek, közösségek, sőt családok működését, és észrevétlenül aláássa a bensőséges kapcsolatokat. A tibeti minta az önazonosság vállalásáról és az odatartozás együttes megéléséről szól. Arról, hogy egyre tisztábban látom a saját érveimet, a saját logikámat, miközben tudatosan gyakorlom a másik szempontjainak megértését. Nem azért, hogy legyőzzem, hanem hogy a kettőből — a különbözőségből — valami több születhessen. Egy új minőség. Egy közös bölcsesség.

Számomra ez mélyen összekapcsolódik azzal a felismeréssel, hogy a világ nem monokróm. Nem „VAGY–VAGY” kérdések sorozata. Nem két színből áll. Sokkal színesebb annál. Az „ÉS”-eket kell megtalálnunk — azokat a lehetőségeket, amelyek körülvesznek bennünket, de egy védekező vagy ellenséges belső állapotból szinte láthatatlanok maradnak.

A Dalai Láma azt is hangsúlyozza, hogy élővé kell tennünk az együttérzést a környezetünkben: a családban, a közösségekben, a mindennapi kapcsolatainkban. Ennek része az is, hogy különválasztjuk a cselekvőt a cselekvéstől: a cselekvést empatikusan megérteni — bármilyen nehéz is volt a hatását megtapasztalni, a cselekvőnek pedig megbocsátani.

Mindezek az üzenetek: a különféle nézőpontok, megélések meghallgatása, ezek összekapcsolása és együttes érvényességének megmutatása, egy közös szempontrendszer kialakítása és mindannyiunk általi validálása az, amit anyaként és coachként-szervezetfejlesztőként is küldetésemnek tartom tudatosítani.
Ez okozott idén bennem belső feszültséget: több, hosszabb megállót, több hátrasorolt feladatot, időzítés pontosítást. Megérte. Minden feszülés: vita, sírás, az elválás döntése. Békésebben mentünk tovább. Nem ragadt bent kimondatlanság. Felszabadító és összekapcsoló vagy szétválasztó és letisztító élmények születtek ebből.
Ez az év arról szólt, hogy figyelem, magamban és másokban a rezdüléseket, és legalább megfigyelem, mindenképp meghallgatom, én is kimondom, közös szempontrendszert keresek.

BIZALOM

"Az együttműködéshez nélkülözhetetlen a bizalom" — hangzik el a filmben. Számomra szakmailag is nagyon fontos tapasztalat, hogy ma már tudjuk: a bizalom, vagy más néven a pszichológiai biztonság nem egy megfoghatatlan érzés, hanem egy olyan minőség, amely érzékelhető, fejleszthető, sőt mérhető. A Team Compass csapatleltár — amelyet Édelmann Eszter kolléganőmmel közösen alkottunk meg az elmúlt három év kutatási és gyakorlati tapasztalataiból — éppen ezt segít láthatóvá tenni. Azt, hogy egy csapatban milyen a klíma: mennyire van jelen a biztonság, mennyire tudnak a tagok önreflexíven ránézni a saját működésükre, és hogyan hat mindez a tanulásra, a fejlődésre, az együttműködés minőségére.

Az idei csapatmunkáim során, ahol az erőszakmentes kommunikáció szemlélete mentén dolgoztam, újra és újra azt láttam, hogy amikor ezekről a kérdésekről beszélni lehet, valami fellazul. A különböző nézőpontok már nem fenyegetésként jelennek meg, hanem erőforrásként. A bizalom mélyülése teret ad annak, hogy a csapatok ne monokróm módon lássák önmagukat, hanem észrevegyék a saját színeiket, és a különbözőségeik éltető szinergiává váljanak. 

Számomra ezügyben - a bizalom gyakorlásához a legfontosabb kérdés, hogy tudom-e látni a másik szándékát, és mégha más megoldásunk van is, tudom-e látni, hogy ugyanúgy jót akarunk, hasonló cél felé tartunk. Például rendszeres téma gyermekekkel, hogy látjuk-e a másikban a közeledési szándékot, a kapcsolódási vágyat, akkor is, ha nem a legszerencsésebben landolt annak a kifejezésmódja.
Erről családilag is rengeteget tanultunk idén, és nagyon hálás vagyok annak, hogy egyre többször képes vagyok lelassítani.

ÉRZELMI INTELLIGENCIA

A mai világunkban, ahol a harag olyan sokszor felüti a fejét, és elzárja az együttérzés és a szeretet útját, nagy kihívás az együttérzés és a bizalom megteremtése.  Nem is megy karikacsapásra, nincs is királyi út. Ahogy a Dalai Láma is mondja: hosszú gyakorlással tudjuk az érzéseinket megismerni és megzabolázni. Mélyen egyetértek azzal a gondolatával, hogy „Úgy érzem, be kell építeni az oktatásba, hogy hogyan kezeljük az érzéseket.” Meggyőződésem, hogy sok más mellett a 21. század kulcskompetenciája lesz az önismeret és az érzelemszabályozás.

Érzelmi intelligencia tréningeken, coaching folyamatokban gyakran tapasztalom, hogy felnőttként tanuljuk újra azt, amire gyerekként nem volt tudatos mintánk: hogy hogyan viszonyuljunk az érzéseinkhez és hogy hogyan bánjunk velük. Hálás vagyok, hogy egyéni és csapatszinten is részt vehetek ennek a tanulásnak a kísérésében — coachingokban, tréningeken, workshopokon, team coaching folyamatokban. Csodálatosnak tartom, hogy egyre több szervezet felismeri, hogy az ezirányú tanulás támogatása befektetés a cég jövőjébe is.

A gyerekeimmel való kapcsolódásom pedig egy kivégtelenített érzelmi intelligencia fejlesztéssé vált, amibe olyan mondatok is érkeznek például a nyolcévesemtől, hogy "Anya, olyan hálás vagyok, hogy erről tudunk beszélni". Ilyenkor meghatódom, néha pár könny is kicsordul, és konstatálom, hogy mennyit tanulok a gyerekeimtől, akik egyre tisztábban fejezik ki a lassítási vágyukat. És végül is magamat is felnevelem, és újratanulom az érzelmi intelligenciát, amiből ugye, én sem kaptam leckét fiatalon.

SZEMÉLYES FELELŐSSÉG

A Dalai Láma azon mondása, hogy a békés társadalom csak egyéni kezdeményezésekből születhet meg,  engem újra és újra visszavezet a személyes felelősséghez. Mit képviselek? Hogyan vagyok jelen? Miben mutatok példát? — akkor is, amikor a világ körülöttünk bizonytalan, zajos vagy fájdalmas?

MEGFELELŐ ÉGHAJLAT

A film végén így búcsúzik Őszentsége: 

„Tegyük ezt a XXI. századot boldoggá, békéssé, megfelelő éghajlatúvá.”

Ez a gondolat bennem nagyon szépen összecseng azzal, ahogyan a Team Compass-ban a csapatklímáról gondolkodunk. A pszichológiai biztonság és az önreflexiós készség kettőse alapvetően meghatározza, hogy egy közösség milyen érettségi szinten működik, mire képes, és hogyan, milyen klímában tud tanulni.

Mindez decemberben különösen hangsúlyossá válik bennem személyes szinten is. Az idei évem belső munkájának egyik legerősebb fókusza az volt, hogy „ezt az életet és benne magamat szeretni” — mindazzal együtt, ami nehéz volt, a hibákkal, a tanulásokkal, az ambivalens érzésekkel. Ebben az évben sokat tanultam az önszeretetről, az önbizalomról és az öngondoskodásról.

Az év elején, amikor ránéztem a legfőbb szükségleteimre, az öngondoskodás emelkedett ki mind közül. Ez az év arról szólt, hogyan tudok engedély-szüneteket adni magamnak túlhajszolt, hektikus időszakokban is. Hogyan tudok megállni, nagy levegőt venni, és ránézni arra, ami éppen van.

A belső megfigyelő szerepe sokkal nagyobb teret kapott bennem mint eddig bármikor.

És talán ez az, amit leginkább viszek tovább: nem monokróm módon nézni a világot, hanem észrevenni a színeit — magamban, másokban, a kapcsolatainkban. Figyelni az éghajlat változásait, és a tudatommal befogni és elfogadni ezt a teret.

Innen lépek tovább. 

Te hova érkeztél meg idén?