Ki is vagyok én? - Avagy menjetek osztálytalálkozóra!

"A szem a lélek tükre. És ti olyan gyerekek voltatok, akik mertek a szemembe nézni. Ebből tudtam, hogy nincs baj." volt osztálytanítóm gondolatai

Bizonytalan voltam, hogy elmenjek-e. Egyrészt húzott a szívem a szülővárosomba, ahol tavaly ugyan hosszabb időt töltöttem el nyáron, de amúgy a kapcsolatom igencsak megkopott és elpárolgott az ottaniakkal. Nem járok "haza", de tavaly az ottlétem alatt felébredt bennem a kíváncsiság. Másrészt jöttek a kifogások, hogy sűrű a szeptember, az iskolaév eleje, a nyár vége, és még az idő is rossz.

Aztán vettem egy mély levegőt, és megvizsgáltam, hogy mi lenne a veszteségem, ha nem lennék ott. A kapcsolat, az összetartozásélmény, a valahová tartozás érzése, a folytonosság,  az integritás kerültek a listára. 

Elmegyek.

Nincs mese.

A találkozásra készülődve azon gondolkodtam, hogy ki vagyok én nekik és hogy mit szeretnék magamból odaadni? 

Gyakran eszembe jutottak ezek a kérdések, ahogy közeledett az osztálytalálkozó. Szedegettem össze a gondolataimat. Amikor alkalom adódott, megkérdeztem a páromat és a még mindig Komáromban lakó anyukámat, aki mégiscsak 100 km távolságból és néha persze közelről lát engem, hogy szerinte mi lehet az a 3 legfontosabb dolog, amit érdemes elmondanom azoknak, akikkel vagy tíz évvel ezelőtt találkoztam utoljára. A válaszokat mérlegelve letisztult bennem a hazaúton, hogy látható szeretnék lenni úgy, ahogy most vagyok. 

Fontosnak tartom, hogy mertem váltani és felállni egy biztos alkalmazotti létből.

Fontosnak tartom, hogy a második gyerekemet mertem otthon szülni. 

Fontosnak tartom, hogy mertem egyedülálló anyává válni, amikor a párkapcsolatom távolságot kívánt.

Azt is elmondtam a többieknek, ami legtöbbször eszembe juttatja az iskolaéveimet: hogy nem szeretném, ha a gyermekeim kitűnő tanulók volnának, ahogy én voltam nyolc évig az általános iskolában, majd 4 évig a gimnáziumban. Merthogy miből is tűntem ki? Szorgalomból és megfelelésből. Tökéletesen képessé váltam arra, hogy a külső elvárásoknak: a tanárok elvárásainak, az iskolarendszer elvárásainak és a szüleim várakozásainak megfeleljek. Azonban a referenciapont kívül maradt. Mindig kívül volt, mindig valami külső szempontrendszer volt az, aminek megfeleltem. Így aztán tökéletesen alkalmassá váltam arra, hogy egy nagy intézményben megfeleljek a szabályoknak és a szerepeknek. Mindeközben egyetlen dologról feledkeztem el igazán: hogy én, Csordás Izabella ki vagyok, hogy én, Csordás Izabella mit szeretnék csinálni és hogyan szeretnék élni. A tőlem telhető legjobban tettem a dolgomat, így is én voltam, de nem az az igazi én, aki lehettem volna. A szülői bíztatás közgazdász pályára állított, de ha újrakezdhetném, minden bizonnyal a lelki vonalon indult volna el a verseket és novellákat író, fotózó gyermek, aki voltam. De nem lamentálni akarok, csak megmutatni azt, hogy ez a pályaválasztás történhetett volna 15 évvel ezelőtt. 39 éves vagyok, coach, mentálhigiénés és szervezetfejlesztő szakember, képződő kontakttánc tanár és képződő EMK tréner. Az elmúlt hét év alatt szereztem meg ezeket a képesítéseket.

Az egyik osztálytársam feltette a kérdést, hogy miért nem akarom hogy a gyermekeim kitűnő tanulók legyenek és most már biztosan állíthatom, hogy ezért! Mert szeretném, ha megtalálnák azt a belső referenciapontot, amihez az egész életüket hozzá tudják igazítani. Szeretném, ha megtalálnák a kapcsolatot önmagukkal, és az élet kérdéseire őszinte saját válaszaik lennének és nem megfelelésből hoznának döntéseket. Ehhez pedig hozzátartoznak a NEMek, hozzátartozik a bátorság, a kísérletezés. 

Az osztálytalálkozón közel 40 évesen már nem az vagyok, aki voltam 10 vagy 14 évesen. Mindannyiunkat átmosott az élet. Átalakultunk. Nagyrészt a kapcsolataink hatására: a tanítók, az oktatók, az iskolarendszer, a párkapcsolat, a család, a gyerekek mind változást hoztak az életünkbe. És ha felteszem a kérdést, hogy mi lett volna az igazán hasznos tudás a számomra amit az iskolából elhozok, akkor az nem függ össze a tantárgyakkal. Az lett volna a leghasznosabb tanulás, hogy hogyan kell élni, hogyan kell kapcsolatokat kialakítani, nehézségeket átvészelni, döntést hozni, megküzdeni, elválni, gyereket nevelni, boldognak lenni. Végső soron hogyan kell boldognak lenni? 

Meglepő élettörténeteket hallottam megtört házasságokról, pályamódosításokról, a szülőktől való elfordulásról. Őszintén, tiszta szívből megértem mindegyiket.

Egyik osztálytársam elmondta, hogy eredetileg nem akart eljönni az osztálytalálkozóra, mert nem szerette az életének azt az időszakát, amit az iskolában együtt töltöttünk. És ha őszinte vagyok, én sem tartottam elég fontosnak az előző osztálytalálkozót, nem is jöttem el, mert én sem szívesen gondolok arra az emberre, aki az általános iskolában voltam. Lehet, hogy magához a szülővárosomhoz fűződő kapcsolatom is ezért lazult fel, és tűnt el az éterben, mintha nem lennének gyökereim, mintha nem ilyen gyökereim lennének, hanem teljesen mások: az élethez fűző gyökereim nem a szülővárosomból jönnek, hanem jelentős találkozásokból: egy jordán beduinnal, egy erdélyi parasztasszonnyal és mesterekkel, barátokkal, de persze legfőképpen magammal. Mert a találkozásokon keresztül vagyok valaki, akit definiálni tudok.

Ezért amikor most eljöttem, amikor most eldöntöttem, hogy eljövök erre az osztálytalálkozóra, ezért tettem fel magamnak és másoknak azt a kérdést, hogy vajon mi az a három legizgalmasabb dolog, amit elmondhatnék magamról. A pármondatos beszámolók után meglepő vagy talán nem annyira meglepő módon a legtöbb visszajelzés azzal kapcsolatban érkezett, hogy milyen jó engem ilyen felszabadultnak látni. 

Öröm és elégedettség van bennem azzal kapcsolatban, hogy eljöttem. Összetartozásélményt kaptam, és megéltem a folytonosságot és az integritást. Azáltal, hogy megmutattam magamból azt, ami belőlem most nekem a legfontosabb, mintha egy hidat építettem voltam a múltam és a jelenem közé. Érvényes volt az, ahogy kitűnő tanulóként éltem, mert akkor ez volt a lehetséges, akkor így tudtam élni. És érvényes az is, ahogy ebből felálltam. Jól esik összekötni az életem különböző állomásait. Így egységesnek, integráltnak élem meg magam, és valójában ez a lényeg: így tudok élni, így: ilyen tudatosan szeretnék élni.

Menjetek osztálytalálkozókra!

Menjetek!

TÉGED MI HAJT?

Megfelelni, jobbnak lenni?

Vagy önmagad lenni és szeretni, elfogadni magad úgy, ahogy vagy?

Ha szeretnél együttérzőbb kapcsolatba kerülni önmagaddal, és teljesebb életet élni, jelentkezz be hozzám coachingra! Itt kérd a 60 perces ingyenes próbaalkalmat!

Tarts velem! Tégy magadért!

Iratkozz fel a Belső Hajtóerők hírlevélre, és értesülj havonta egyszer a friss blogbejegyzésekről, sőt a hírlevél-olvasók még különleges jelenlét-gyakorlatokat is kapnak tőlem, mert A jelenlét élménye teljesebbé tesz.