Mentális DETOX 2021

"Tiszteletreméltó, hogy ennyi ideig félre tudja tenni a munkát."

"Emberekkel foglalkozni tényleg megterhelő lehet, ha ennyi szabadságra van szükséged."

"Aztaaa..."

Ilyen és ehhez hasonló kommentek érkeztek, amikor ügyfeleknek, együttműködő partnereknek, barátoknak szóltam előre, hogy nyáron öt hétig ne keressenek. Volt bennem aggodalom is, hogy mennyire indul be az irigység, hogy persze, mert én ezt megengedhetem, de aztán ezt elhessegettem, és arra szavaztam, hogy mintát adok... Mentálhigiénés szakemberként ugyanis évek óta azt hirdetem, hogy a legjobb, amit magunkkal tehetünk, az az, ha elmegyünk legalább három hét szabadságra.

Pszichológiai ökölszabály, hogy 14 napig csak ventillál az agyunk, előjönnek a csip-csup dolgok, eszünkbe jut egy megbeszélés, épp a legjobb regényt olvasva, vagy elkezdünk agyalni egy következő projekten a tengerben lubickolva. Az igazi feltöltődés csak körülbelül két hét pihenés után indul be. Ennyi idő kell a mentális salak kiürülésének, és annak, hogy a befogadó üresség létrejöhessen, ahol elférnek és helye van az új élményeknek.

Emberekkel dolgozom, én is ember vagyok. Saját jóllétemről a tapasztalataim alapján kb. 2007 óta legalább három hetes kikapcsolódással gondoskodom, mert így ért bármit a "szabadság", akkor is, ha utána megtelt postaláda fogadott. Így tartott a hozott energia, a sok élmény hetekig, sőt hónapokig a hazatérést követően, az újabb stresszesebb helyzetekben is. És bevallom, mert ember vagyok, a Covid után/közben fáradt, sebezhető vagyok, nekem idén többre volt szükségem: öt hét szabadságra mentünk.
Kértem, sokat kértem, nem adta magát könnyen, de adatott ennyi idő. És végre repülőjegyre és valóságra válthattam az évek óta gyűjtögetett pénzt. 

Nem volt könnyű a mindenki programjával, a munkával egyeztetni, nem volt könnyű a férjem munkahelyével egyeztetni, ez hetekig eltartott, majd a repülőtársaság pakolta a járatunkat ide-oda, de végül felültünk a tengerentúli gépre, és elkezdődött a vakáció.

A legelső, napi rutinból kirángató sokk az volt, amikor a közel négyévesem eltűnt átszálláskor az amsterdami repülőtéren. Szívroham, biztonsági őrség, lost and found... és megkerült. Épp elértük a csatlakozó járatot.

Ezt követően még vagy két hétig egy párnaponta továbbutazós ritmust toltunk, amolyan fokozatosan lelassítva a hazai ingerfelvételi tempón, és a feszültség szintje a gyerekekben, az én izmaimban is lassan, laposan csökkent. A környezetváltozás, az eltérő kulturális közeg, az élmények, a párás levegő, a fantasztikus tájak segítettek lélekben is megérkezni, de bevallom, ez eltartott egy darabig.

Emberként, legbensőbb jelenlévő magomban anyaként akkor érkeztem meg igazán, amikor végre egy napot a gyerekeim, a családom nélkül töltöttem kb. két hét ott tartózkodást követően: elmentem egy egynapos kirándulásra. Hajnalban keltem, elemlámpával settenkedtem le a háztól az útig vezető ösvényen, ahol motorra szálltam, majd hajóra. Régen voltam olyan ellazult, mint annak a napnak a végén: tele önmagammal. Órákon át ringatott a hajó, dobáltak a hullámok, figyeltem a kint és bent párbeszédét, a fejemben a hullámokra, a hegyekre, az utastársakra előbukkanó analóg történetek megjelenését, majd eltűnését, és egyre növekvő erővel tört fel belőlem az ÉN. Ahogy vagyok, ahogy nem vagyok, ami lenni akarok, ami vagyok. Olyan volt, mintha végre találkoztam volna újból magammal. Tele lett a szívem szeretettel. Az óceánig kellett mennem, hogy újra találkozzunk. Hiányoztam. Nagyon.

Fantasztikus élmény volt aznap az erdőben és a vízen lenni egész nap, és hazaérve újra kémlelni a gyerekek arcát, mint régi ismerősökét, hogy mi történt azóta, hogy nem láttuk egymást. Itt kezdődött el az az időszak, amikor nem annyira a saját perceket kerestük már, hanem a közösen kialakítható játékokat, a közös témákat. Nem tudom, mikor beszélgettem velük utoljára ennyit, és mikor játszottam velük utoljára ennyit: bogarakkal, botokkal, rajzolva, kövekkel, mesélve, összebújva, elemlámpával sötétben menve, folyóban fürödve, tornyokat építve. Egyszerűen az született meg, ami ugyan itthon is létrejön, de sokkal kisebb sűrűsségben fordul elő: a JELENLÉT. 

Tudatos voltam abban, hogy a telefont elsősorban fényképkészítésre használtam, hogy nem nyitottam ki a számítógépet semmilyen munka okán, hogy csak kettő filmet néztünk meg öt hét alatt, azok is az ott jelenlévő természeti világról szóltak, és hogy együtt beszéltük meg a programokat, közös ritmusban haladtunk, akkor is, amikor éppen nehéz dolgok merültek fel, amiket jó lenne felnőtt-társaságban egy pohár bor mellett szemlélődve megbeszélni. Most vittük a témákat napokon, utakon át... és hagytuk, hogy felbukkanjanak, eltűnjenek, majd újra felszínre kerüljenek.

Hazaérve nehezen találtuk meg újra az időzónát, és benne a helyünket, de az óvoda és a táborok sokat segítettek ebben, ahogy az előre betáblázott néhány munka is.

Egy dolog azonban nagyon erősen, nagyon mélyen megmaradt, és nem csak az emlékeimben: a JELENÉT. A szívem kibélelve jelenléttel, amit itthon egy kontakttáncos (felnőtt) táborban erősítettem meg, és rögzítettem magamban. Nem titkolom, nekem is sokat kellett tennem és dolgoznom érte. És megérte. Naaaagyon!

Ezzel a belső napfénnyel, ezzel a derűvel és nyitottsággal várom most az új évadot. Jöjjön, aminek jönnie kell.

TE HOGY VAGY JELEN?

Ha szeretnél az életedben és a munkádban testileg-lelkileg jelen lenni, és szívesen fogadsz egy objektív kísérőt, jelentkezz be coachingra: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu

Tarts velem! Tégy magadért!