Testamentum - gondolatok egy táncszínházi előadásról

Tizennégy nappal a mentális egészség világnapja után, kilenc nappal a perinatális gyász világnapját követően, és alig egy héttel halottak napja előtt láttam a Testamentumot, egy közösségi színházi előadást életről és halálról. Az engem foglalkoztató gondolatok tökéletes együttállásában.

Október 24-én, Gesztelyi Nagy Csilla születésnapján az alkotó-táncos a színpadon saját elmúlását is eljátszotta.

Sok minden történik bennem és körülöttem is mostanában: veszteségek, lezárások, átlépések, újrakezdések. A tegnap esti előadás mindezt magában sűrítette - nem húzva éles határt az élet és a halál közé, nem erősítve azt a hasítást, ami a mai modern emberi életet jellemzi. Időben, érzelmekben és gesztusokban megragadta a határhelyzeteket - az azokkal járó bizonytalansággal együtt: az ilyen is, olyan is élményt, és ezzel önmagában mélyen felszabadítóan hatott rám.

Az előadást követő közönségtalálkozón én is színpadra léptem: az alkotó Gesztelyi Nagy Csilla, a dramaturg Sándor Anna és a táncművész Lőrincz Katalin mellett. Beszélgettünk a darab hatásáról, a szimbólumokról, az életszakaszok közötti átmenetekről, a rituálék hiányáról, a közösség erejéről és szerepéről, reflektálva a közönségtől érkező kérdésekre, és keretbe foglaltuk az itt és most, valamint a múlt, a jelen és a végesség találkozásait. Bízom benne, hogy elég gondolati teret hagyva a nézőknek a darab szabad továbbgondolásában.

Ahogy a közönség soraiban ülő hétköznapi emberektől, más alkotóktól, táncosoktól is megérkezett az üzenet, a darab gyógyító hatású: játszd újra, Csilla!

Hogy mit adott, milyen gondolatokat vetett fel bennem, erről szól ennek a bejegyzésnek a további része. Saját szabad továbbgondolásomban, hazafelé séta közben merengve, emésztve, összegezve.

Az élet és halál összefonódása

A legerőteljesebb hatás számomra az volt, ahogyan elmosódott a határ az élet és a halál között. Sokszor nem tudtam egyértelműen, hogy amit látok, az az elmúláshoz vagy épp az élethez tartozik-e, ki az, aki megjelenik, ki az, akivel Csilla beszélget. De talán épp ez a bizonytalanság a legőszintébb tükre az emberi létnek: hiszen életünkben is együtt jár a kettő. Sőt a kettő egymás feltétele. A kérdés csupán az, észrevesszük-e és elfogadjuk-e ezt a kettőséget.
A Testamentum esztétikusan, érzékenyen mutatta meg ezt az együttállást és átjárást — és ezzel segített kimondani azt, amiről sokszor nem beszélünk. Segített beszélni a veszteségekről, az elmúlásról, és ezáltal közelebb hozta a haláltudatosság megélését: nem a tagadást, hanem azt a kérdést, hogy hogyan is fogok elveszíteni dolgokat, hogyan fogok megszűnni, és hogyan akarom mindezt megélni. Legutóbb az október 16-i Gyászkonferencia előadásai boncolgatták érintőlegesen ezt a témát.

Az önreflexió és az identitás kérdése

Az előadás során többször felmerült bennem az a kérdés is: hogy hogyan szeretném leélni azt, ami még hátra van - tudva, hogy nem tudom, hogy az meddig tart. Minden születésnap egy lépéssel közelebb visz a halálhoz – de ez nemcsak félelmetes, hanem természetszerű. Az élet kódjába bele van írva a végesség.
Mentálhigiénés szakemberként számomra a fő kérdés az, hogyan tudom ezt tudatosan megélni. Hogyan tudom elengedni azokat a vízióimat, elképzeléseimet, álmaimat, elvárásaimat, amelyeket már nem tudok megvalósítani, amelyeknek már nem tudok megfelelni – és hogyan lehet a veszteség megélésén és elgyászolásán keresztül továbbmozdulni megkönnyebbüléssel új célok felé? Hogy tudok békésen elbúcsúzni attól, ami már nem leszek - az én életemben ezektől:  a háromgyerekes anyaképtől, a családi egységben boldogan élő feleségtől, attól a felszabadult gyermekkor utáni vágytól, ami már soha nem lesz az enyém?

Az előadás az identitás kérdését is feszegette: Ki vagyok? Mi vagyok? Ma az vagyok-e, aki tegnap voltam, vagy aki az álmaim születésekor voltam? Most, itt, ki vagyok? Közelebb az élethez, vagy közelebb a halálhoz?

Minden életszakasz-váltásnál újra és újra szükséges megválaszolnunk ezeket a kérdéseket. 

Vajon értő párbeszédbe kerülünk-e önmagunkkal? Vajon szánunk-e időt erre a párbeszédre?

A színpadon megjelenő mozdulatok, mimikák és gesztusok engedélyt adtak arra, hogy az átmenetek sajátosságaként megjelenő érzéseket: a félelmet, az aggodalmat, az undort, a szorongást, a dühöt, az elutasítást, vagy a kíváncsiságot, az örömöt, a várakozást érezzem. A kimondott belső monológok révén mi, nézők, biztonságos távolságból láthattunk rá saját belső hangjainkra is.

A születés és a halál elidegenedése

Ahogy a darab utórezgései dolgoztak, egyre erősebben jelent meg bennem Csilla gondolata, amit a darab előtt megosztott velem: az életünk két legtermészetesebb eseménye – a születés és a halál – ma mennyire elidegenedetté vált. Én is így látom.
A születések többsége kórházakban zajlik, steril terekben, szabályozott körülmények között. Én is megtapasztaltam a különbséget: egyszer kórházban, egyszer otthon szültem. A két élmény közötti különbséget a bőrömön éreztem.
Ugyanígy, a betegség és a halál is kikerült az otthonokból. Idős szeretteink gyakran kórházakban, öregek otthonában vagy hospice szolgálatban töltik utolsó napjaikat. Ritkán lehetünk velük.

A modern élet luxusa lett a kegyelmi pillanatok idejének a megadása, a lelassulás. És részben érthető: a hagyományos közösségek megszűntek, kire bízzuk a gyereket, és ki fogja megkeresni a kenyeret? Az én életem mindennapi kérdései is idekerültek egyedülálló anyaként. Miközben feszültséget élek meg: szükségem van lelassulni, lenni, ott lenni, ahol csak most lehetek.

Közösség

A régi közösségek, ahol a születés és a halál közösségi esemény volt, megszűntek. Új közösségekre van szükségünk – olyan terekre, ahol újra együtt lehetünk ezekben a határhelyzetekben, és ahol a jelenlét visszakaphatja a természetességét. A Testamentum ilyen teret teremtett. Egy fórumot, ahol beszélni lehet, ahol megfogalmazódhat a hiány, és ahol maga az alkotás válik gyógyító közeggé. Elénk tár jeleneteket, amelyeket sokan közülünk sosem élhettünk meg – sem születésnél, sem halálnál.
Ez a darab látókört tágít, visszavezet az élet természetes rendjéhez. A felgyorsult rendszerek és automatizmusok helyett az ösztöneinkhez, a szociális lényünkhöz, az odatartozás és önazonosság élményéhez segít visszatalálni.

Köszönöm, Csilla, hogy megszólítottál és bepillantást engedtél a világodba!

Köszönöm, hogy összekapcsolódhattunk, és így is megélhettem az összetartozást!

Ahogy közeledik halottak napja, azt kívánom: legyünk tudatosak a veszteségeinkre, legyünk tudatosak az élet végességére – és a halálra, ami ugyanúgy az élet része. De legyünk tudatosak az előttünk álló életre is: arra, amit még megélhetünk, amiben még adhatunk, és amiben még jelen lehetünk. Ez az esélyünk.

Legyen a halottak napja egy mementó!