Testudatosság a mindennapokra - gondolatok egy butoh-workshop után

Szomatikus munkával, testudatossággal, mindfulness-sel nemcsak szakmai szinten foglalkozó szakemberként, de ezekből töltődő emberként is nagy örömmel és várakozással tekintettem a kötött időrendembe szerencsés módon éppen beilleszthető hétvégi butoh workshop elé.
A butoh műfaját korábban csak hallomásból ismertem kontaktimprovizációs körökből.
A kíváncsiság és a testemhez való visszatalálás igénye vitt Brida workshopjára.
A testtudatosságom fejlődésének újabb állomását kerestem, és azt is, mit vihetek majd haza ebből a tapasztalatból szakemberként: egyéni ügyfelekhez, csoportfolyamatokba, emberi kapcsolódásokba.

Mi a butoh?

A butoh egy japán avantgárd táncforma, amely az 1950-es évek végén alakult ki, és amely a test, az identitás és az emberi lét sötétebb, ösztönösebb oldalait fejezi ki gyakran lassú, torz, expresszív mozdulatokkal. A műfajra jellemző a fehérre festett test, a lassú, belső impulzusokból táplálkozó mozgás, valamint a groteszk, mégis meditatív hangulat. A butoh később nemzetközi mozgalommá vált, és a világ számos országában – Japántól Európán át Amerikáig – inspirálta a kortárs táncművészetet.

Önismereti és terápiás vonalon kiegészítő elemként néhol alkalmazzák, és magam is számos lehetőséget fedeztem fel benne.

De nézzük, én hogy éltem meg az összesen 12,5 órát?

A test lassulása és ébredése

A workshop elején minden szokatlanul lassan zajlott. A bemelegítés tempója teljes mentális és fizikai váltást követelt. A mindennapok „nyomjuk, haladjunk, csináljuk” üzemmódjából át kellett lépnem egy olyan térbe, ahol milliméterről milliméterre figyeltem a testemben zajló folyamatokat. Feszített, idegesített a mindennapjaimtól élesen eltérő tempó. A testemnek adott figyelem, a jólesően erősödő nyújtások és a lassú bemelegítés valóban melegítő hatása segített megnyugodnom.

Éreztem, ahogy az ülőgumóm sétál a talajon, előre, hátra, oldalirányban. Megdöbbentett, hogy ilyen is létezik: hogy a testem láthatatlan, apró pontjai is tudnak beszélni: mint a medencecsontom darabjai. Igen: darabjaira szedtem magam – csontokra, ízületekre, izmokra –, és beleéreztem ezek működésébe. A mozdulatok egyszerre kívántak erőt és figyelmet, és közben a belső csend felé vezettek.

Aztán jött a tánc, ahol 8 percem volt megtenni pár métert, vagy átmenni egy állapotváltozáson (valóban meditatív mozgásformát választottam), és volt, hogy észrevettem, hogy az én tempóm gyorsabb, mint a színpadon velem együtt szólózó többieké. Ez újra idegesíteni kezdett. A testemben a kontaktból ismert szabad, áramló mozgás keveredett a lassú gesztusokkal. Még jobban le kellett lassulnom.

Miközben az időérzékem javult. Igazi sikerélményt éltem meg, ha egy megajánlott képet a megadott időhatár végére sikerült befejeznem. 

Vívódtam, hogy mennyi a 8 perc az órának, és mennyi a 8 perc a testemnek, ez a kettő hogy van kapcsolatban?

A belső képek és az autentikus mozgás

Ezek a gyakorlatok nem a látványért történtek. Nem azért mozogtam, hogy színházi élményt adjak a kívülről figyelőnek. Sokkal inkább az autentikus mozgás jutott eszembe: a testem válasza a belső képekre, amelyek vagy az oktató felajánlásaiból, vagy saját improvizációimból születtek.

Küzdöttem annak a feszítő különbségével, hogy eljátszani akarjak valamit, vagy a valami megélését hagyjam a testem által megjelenni. A harmadik napra azonban megérkezett az, hogy az arcom is deformálódhat. Ebben sokat segített az oktató magyarázata közben az arca rezdülése. Hihetetlen könnyű volt ezután rothadó gyümölccsé válnom. Furcsa lehet ezt olvasni. Nekem mégis ez volt a legfelemelőbb élmény. Azért is, mert egyszerre éltem a képet, és egyszerre mentem át a hozzá társuló asszociációimon: a várakozáson, a magamrahagyatottság felismerésén, a szomorúságon, a magány fájdalmán, az önsajnálaton, a belenyugváson.

Minden mozdulat mögött ott volt a kérdés: ki vagyok? mi vagyok? Most, ebben a pillanatban.
Hogyan jelenik meg az érzelem, a gondolat, a szándék a testemben – a csípőmben, a vállamban, a kisujjamban, az arcomban? Mi az, amit én irányítok, és mi az, ami egyszerűen csak történik velem?

Mi az, ami a testem szándéka? És mi az, ami az én szándékom?

Ez a vizsgálódás emlékeztetett arra a munkára, amit érzelmi intelligencia tréningeken gyakorlunk: figyelni, tudatosítani az inger és a reakció közötti szünetet. Csak most ez testben történt. A mozdulatban, a légzésben, az izomban. Ahogy figyeltem, hogy a fejem felemelkedik, vagy a földön marad a miliméterről miliméterre történő gurulás közben, vagy hogy mit kér a lábam, a karom.

Valójában hagytam magam szétesni, és hagytam magam rácsodálkozni arra, hogy mi történik a testrészeimben.

A lassúság idegesítő voltát ez tompította végül bennem: a rácsodálkozás, az elfogadása annak, hogy feszülök a helyzetben, és a figyelem, amit adtam a részeimnek, magamnak mindebben.

A testtudat, mint önismereti tér

Ahogy mélyült a folyamat, a térrel is dolgozni kezdtem. Arra figyeltem, hogy ne csak azt érzékeljem, ami előttem van, hanem azt is, ami mögöttem, alattam vagy felettem történik.
Mi történik a testemben, ha elképzelem, hogy egy szakadék fölött sétálok? Hogyan reagál a középpontom, a gerincem, a légzésem, ha kitölt valami légnemű anyag?

A nézettség élménye és a zene emlékeztetett arra, hogy a mozdulatsornak van eleje, van ritmusa, vannak szakaszai, van vége.

A butoh emlékeztetett arra, hogy a testi érzeteimet pontosabban érzékeljem, szakaszoljam, és még hamarabb összekössem a bennem megjelenő érzésekkel. Ahogy érzelmi tudatosságban is óriási dolgunk van ebben mindannyiunknak: tudatossá válni a testi érzeteinkre, amik mindig megelőzik - sokszor tudattalanul, az érzéketlenítés leple alatt az érzéseinket. 

A felismerés és az üzenet

A workshop alatt született meg bennem egy nagyon egyszerű mondat:
„Pihenésre van szükségem.”

Ezután tudtam az arcomat is beleengedni a mozdulatba, a testem mozduló részeként.

Ez több, mint amikor azt mondtam, hogy "Fáradt vagyok". Nemcsak egy állapotkijelentés történt. A pihenés igénye most üzenetté vált – egy hosszú, túlhajszolt időszak után, amikor rendszeresen túl keveset aludtam, amikor a munka mindig előrébb került a regenerálódásnál.
Erős vágy ébredt bennem, hogy újra prioritássá tegyem a pihenést, a test meghallását, az öngondoskodást. 

Ahogy hazaértem, nem néztem üzeneteket. Mégcsak nem is meditáltam – mert az aznapi többórás meditáció már megtörtént, a mozdulatokban. Naplót írtam. És aludtam.
Másnap pedig újraírtam a saját hetirendemet.

Te pedig fogadd inspirációként mindezeket.

Te mennyire vagy értő kapcsolatban a testeddel?

Mennyire engeded meg az érzelmeid, gondolataid kifejezését?

Mennyire tudatos számodra a tested és az érzelmeid, gondolataid közötti összefüggés?

Ha dolgoznál bármelyiken, szeretettel várlak: hello@csordasizabella.hu