Fejezethatár: valami új születik

Egy fontos coach eszközről, felnőttségünk, kiegyensúlyozottságunk egyik eszközéről írtam ebben a bejegyzésben. Lerajzoltam, hogy hogyan nő ez a konténer, ez a megtartó tér, ami bennünk keletkezik, ahogy lelki értelemben véve is "növünk".

Na, hát én egy jó ideje úgy élem meg, hogy benne vagyok egy hosszú vajúdási folyamatban, ahol ez a konténer bennem egyre nő. Már nyár elején éreztem, hogy túl sok, túl nagyra nőtt. Lassítanom kell. A nyár tett róla: a sebességem lelassult, a hőség segített, a gyerekek jelenléte segített, és a konténerem lefelé húzó súlya is segített: nem lehetett vele futni sehova.

Augusztusra beérett, hogy muszáj időt töltenem magammal. Muszáj lennem egyedül. Muszáj emésztenem mindazt, ami felhalmozódott az elmúlt egy évben. Így telt el az az augusztusi két hét, amit gyerekek nélkül töltöttem: takarítottam a lakásban, takarítottam a lelkemben, néha kidugtam az orrom a burkomból, találkoztam számomra fontos emberekkel, végre újra táncoltam, és alkottam, szakmai szárnyalásban voltam. Lassan minden elcsendesedett. A kupi a lakásban nem alakult sokat, de a lelkem megnyugodott. Lett bennem levegő.

A válásom után lassan újjászülöm magam.
Lassan születik Izabella.
Lassan, de születik, és már kanyarban van Izabella felnőttebb kiadása.
És ehhez a születéshez idő kell.
Türelmes vagyok.

Ahogy a tegnapi osztálytalálkozón mondtam, nagyon nehéz völgymeneten vagyok túl, de már érzem az irányt, sejtem, hogy merre tovább. Mielőtt azonban hamar kihúznám magam a szülőcsatornából, elidőzök még benne, hogy felfogjam: ezt a meghaladott, de még meg nem született állapotot.

Piroska néni idézte az osztálytalálkozón, hogy "a fájdalom segít, hogy emlékezzünk". Igen, a fájdalom segít emlékezni, hogy honnan jöttem, mi van mögöttem, és mi az, amit hátra akarok hagyni. És ezért a fájdalom hasznos: mint a szalagkorlát az út mellett jelzi, hogy merre nem akarok menni, és ezzel segít megtalálni azt is, hogy merre igen.
A fájdalom megszületni is segít. Van ennek a hosszantartó völgymenetnek egy melankóliája. Ahogy feljönnek, és elémkerülnek a különféle rétegek, a múltak, a hozott minták, a transzgenerációs minták, amiket most nekem van felelősségem letenni, ha továbbadni nem akarom. Olyan ez mint egy étlap. Választhatok:

• ha csenddel büntettek, büntetni akarom-e csenddel a gyerekeimet?
• ha elviseltem a lekicsinylő megjegyzést, akarom-e tovább elviselni?
• ha jókislányként meg akartam felelni és kitűnni akartam, hogy észrevegyenek és végre megdicsérjenek, jógyerekeket jótetteikért dicsérek csak?
• ha velem kiabáltak, én akarok-e kiabálni?
• ha bántottak, akarom-e bántani a gyerekeimet?
• ha az én határtartásomat nem támogatták, én szegem-e szárnyát a szárnypróbálgató gyerekemnek?

Nem, nem és nem...
És itt megállok, mert a fájdalom segít megérteni is: azt, hogy honnan jövök és hogy hova tartok.
Tehát akkor mi lesz ezek helyett?
Nyár végére a következőkre jutottam - immár nemcsak fejben, hanem szívben és középpontban egyaránt, a fenti sorrendben haladva:

• Beszélni akarok a gyerekeimmel az érzéseinkről, a megéléseinkről. Az övéikről és az enyémekről egyaránt.
• Visszautasítom, és megvédem magam, ha a nagyságom, méltóságom határát valaki átlépi. Bárki. Meg kell élnem, hogy képes vagyok az önvédelemre.
• Továbbra is szeretnék kitűnni: a szívemmel, a lelkemmel, a hitemmel és a rendszerlátásommal. És ezt meg akarom mutatni és élni akarom a mindennapokban, az életemben és szakmailag is. Miközben nem akarok a másoknak megfelelésből cselekedni.
• Elköteleződöm a békés megoldások mellett. Szeretem a sakálhangomat, és töltök vele időt, és meghallgatom, hogy megszelidüljön.
• Szeretettel és szelídséggel vagyok jelen az életemben és a gyermekeim életében.
• Támogatom, elfogadom és tisztelem magam és mások határait.

Ezeken felül két masszív igény fogalmazódott meg bennem a nyáron:

1, építeni szeretném a közösségeimet, ahol megélhetem, hogy odatartozom, összetartozom másokkal.

• El kellett jönnöm az osztálytalálkozóra, mégha nincsenek is kiemelkedő emlékeim az osztályról, és inkább el- mint visszavágytam. Mégis csodálatos volt ott lenni és könnyedén kapcsolódni mindenkivel. Összetartozunk. Az egykori C osztályként.
• El kellett mennem a szervezeti elvonulásra, mégha nehéz is odatartozni. Betettem a hangom, megtettem a részem, és sok kellemes beszélgetésem volt. Beljebb vagyok a körben.
• Elmegyek Brüsszelbe Önkéntesség Nagykövetként, és izgalommal várom, hogy kikkel találkozom az engem olyan nagyon foglalkoztató téma mentén. És az önkéntesség témát viszem tovább és ekörül újból találkozom sokakkal.
  
• Időt szánok a szüleimmel való tisztázó beszélgetésekre, mégha nehéz is kérni, elkezdeni és benne lenni. Nincs más út: nem maradhatok az árnyékukban egy beszélgetésben sem, így lehetünk felnőttként egyenrangú felek.
• A naptáramban prioritásba teszem a megélhetést követően a baráti találkozókat.

2, hibázást, kísérletezést támogató attitűddel szeretnék jelen lenni az életben:

• a magam életében, és a belső narrációimban. Tudom, hogy fogok hibázni, gyöngéd leszek magammal, és tanulok a hibákból.
• a gyerekeim életében - szeretném minden héten egyszer átbeszélni velük, hogy mi az, amit megpróbáltak, de nem sikerült nekik. Megteremtem azt a kultúrát, hogy tudjunk a hibákról és kudarcokról könnyen és inspirálóan beszélni.

Nyáron megéltem azt is, hogy a fájdalom elég. Mert van, hogy a fájdalom sok. És ordít az öröm hiánya.

Ehhez pedig kell a konténertakarítás. Mert az örömnek hely kell, a mellkasban, az agyban, a szívben, az ágyékban, mindenütt. Én nyáron úgy takarítottam konténert, hogy néha hagytam, hogy elteljenek órák anélkül, hogy kontrollálnám, mit csinálok: sírtam, írtam, merengtem, olvastam, aztán volt, amikor ventilláltam, beszélgettem ismerősökkel: hallgattam a hangomat és hallgattam, hogy ők mit hallottak belőlem, és visszatértem a mozgás tiszta öröméhez: a hegyen, a parkban, a kertben, a szobában. Így tisztult a rendszerem. Így lett bennem csend.

Csendes, érlelő, békés őszt kívánok!
Ha kísérőt keresel az utadhoz, itt érsz el: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu