%20(3).png)
"Öreges" búcsú
Biztat a férjem, hogy ne szomorkodjak, jól döntöttem, tavasz van, fel a fejjel!
De én nem tudok nem szomorkodni. Ára van. Ennek a döntésnek is. És most fizetem.
Természetesnek is tartom: minden búcsú, minden becsukott ajtó elmúlást jelent mindamellett persze, hogy új kezdetre ad lehetőséget. De előbb az elmúlás megélése kér teret és időt.
Sosem voltam szőnyegalásöprős típus, s most is a Rendező Idő segít nekem: hogy magammal lehessek, befelé figyelhessek. Az Én-idő követel. És idő kell a felkavarodott iszap leülepedéséhez, amíg a víz áttetsző és tiszta lesz. Idő kell nekem is, hogy tisztán lássam önmagamat, azt, hogy hogyan is vagyok én most ezzel a döntéssel.
Ahogy elgondolkodom, eszembe jutnak és hiányoznak a nagy "Öregek", a velük való hosszú, mély, filozófikus, távolba mutató beszélgetések. Jó a férjemmel is beszélgetni, a szüleimmel is, de a velük való beszélgetésben nem tud az az időperspektíva megnyílni, ami kitárul közel egy évszázados szemüvegen keresztül nézve.
Tegnap eszembe jutott a nagymamám, a fogadott nagymamám, akivel sokkal intimebb, meghittebb kapcsolatom volt, mint a vér szerinti nagymamámmal valaha. Hálás vagyok, hogy ezt is megélhettem. Annt bölcsnek láttam. Nyolcvanon túl elmondhatta magáról, hogy sokmindent látott, és megélt. Túlélte a holokausztot, a férje és a családja elvesztését, az országából való menekülést, a nincstelenséget. Sok mindent elgyászolt, és nem várt meg, hogy elbúcsúzzam tőle. Napokkal azelőtt, hogy újra találkoztunk, műtétre szánta el magát. Elfelejtett szólni. És már sosem tudtam vele beszélni többet. Hiányzol, Ann. Hiányzik a bölcs nagymama. Hiányzik a beszélgetésünk a fotózásról, az izraeli szárazság idején tett óvintézkedésekről, a Múzeum sorsáról, az önkéntesekről, a saját sorsáról.
Érdekes, hogy most jut intenzíven, napjában többször, hetente többször eszembe ő is, és keresztanyám is, aki tavaly halt meg, és nagy döntések idején többször beszéltem vele, és minden alkalommal jólesett az a higgadtság és érzelmi távolságtartás, ahogy hallgatott. Mindig megértette a problémát, sosem akart befolyásolni. Ő is látta a vonuló csapatokat, látta beépülni a várost, Budapestet, elvesztette a fiát. Ő is sokmindent elgyászolt.
Hiányoznak a bölcsek. És most az Idő arra ad lehetőséget, hogy befele kapcsolódjak, az emlékképeimen keresztül ezekhez a bölcsekhez, a nyugalmukhoz, az elfogadásukhoz. Ahhoz, hogy tudjam: valami lesz.
Ez erőt ad. Erőt ad, hogy van ilyen emlékem, ilyen vérszerinti vagy szellemi "őseim", akiknek a szemében láttam a békét és a magabiztosságot, a tudást arról, hogy az elmúlás az élet része.
De én nem tudok nem szomorkodni. Ára van. Ennek a döntésnek is. És most fizetem.
Természetesnek is tartom: minden búcsú, minden becsukott ajtó elmúlást jelent mindamellett persze, hogy új kezdetre ad lehetőséget. De előbb az elmúlás megélése kér teret és időt.
Sosem voltam szőnyegalásöprős típus, s most is a Rendező Idő segít nekem: hogy magammal lehessek, befelé figyelhessek. Az Én-idő követel. És idő kell a felkavarodott iszap leülepedéséhez, amíg a víz áttetsző és tiszta lesz. Idő kell nekem is, hogy tisztán lássam önmagamat, azt, hogy hogyan is vagyok én most ezzel a döntéssel.
Ahogy elgondolkodom, eszembe jutnak és hiányoznak a nagy "Öregek", a velük való hosszú, mély, filozófikus, távolba mutató beszélgetések. Jó a férjemmel is beszélgetni, a szüleimmel is, de a velük való beszélgetésben nem tud az az időperspektíva megnyílni, ami kitárul közel egy évszázados szemüvegen keresztül nézve.
Tegnap eszembe jutott a nagymamám, a fogadott nagymamám, akivel sokkal intimebb, meghittebb kapcsolatom volt, mint a vér szerinti nagymamámmal valaha. Hálás vagyok, hogy ezt is megélhettem. Annt bölcsnek láttam. Nyolcvanon túl elmondhatta magáról, hogy sokmindent látott, és megélt. Túlélte a holokausztot, a férje és a családja elvesztését, az országából való menekülést, a nincstelenséget. Sok mindent elgyászolt, és nem várt meg, hogy elbúcsúzzam tőle. Napokkal azelőtt, hogy újra találkoztunk, műtétre szánta el magát. Elfelejtett szólni. És már sosem tudtam vele beszélni többet. Hiányzol, Ann. Hiányzik a bölcs nagymama. Hiányzik a beszélgetésünk a fotózásról, az izraeli szárazság idején tett óvintézkedésekről, a Múzeum sorsáról, az önkéntesekről, a saját sorsáról.
Érdekes, hogy most jut intenzíven, napjában többször, hetente többször eszembe ő is, és keresztanyám is, aki tavaly halt meg, és nagy döntések idején többször beszéltem vele, és minden alkalommal jólesett az a higgadtság és érzelmi távolságtartás, ahogy hallgatott. Mindig megértette a problémát, sosem akart befolyásolni. Ő is látta a vonuló csapatokat, látta beépülni a várost, Budapestet, elvesztette a fiát. Ő is sokmindent elgyászolt.
Hiányoznak a bölcsek. És most az Idő arra ad lehetőséget, hogy befele kapcsolódjak, az emlékképeimen keresztül ezekhez a bölcsekhez, a nyugalmukhoz, az elfogadásukhoz. Ahhoz, hogy tudjam: valami lesz.
Ez erőt ad. Erőt ad, hogy van ilyen emlékem, ilyen vérszerinti vagy szellemi "őseim", akiknek a szemében láttam a békét és a magabiztosságot, a tudást arról, hogy az elmúlás az élet része.
.png)