2021 - Hogyan induljon jól az év?

 Avagy január 8-án 22,5 kilométernél tartok - lehetne ez az alcím. De nem így kezdődik a gondolatfolyam, hanem amúgy:

"Hogy teltek az ünnepek?" - ezt a kérdést idén biztosan nem lehet megkerülni, ha az évindítás mikéntjéről gondolkodunk, legalább is így év elején még biztosan nem. Kétféle, igen eltérő választ hallottam eddig a tágabb ismerősi körből (és biztos van más is):

A - nevezzük őket határtartóknak: "végre kitettem a határaimat, a bejövő feladatokra megmondtam, hogy igen, DE nem most, a családtagoknak, barátoknak tudtam NEM-et mondani, és tudtam pihenni és a végére már jókat aludtam."
Akik így válaszolnak, köztük én is, számomra kipihentnek tűnnek, el tudtak volna még képzelni egy pár napot, de ha már így alakult, akkor tulajdonképpen jó, hogy újra van ovi, suli, és így énidő és alkotó munkaidő. Az a fantáziám, hogy a COVID-helyzet okozta bizonytalanság és az ezzel jött óvatosság és távolságtartás tulajdonképpen egyfajta begubózást hozott a családoknak, amiben az lehetett karácsony táján a felüdítő vagy más, hogy most mindez plusz munkateher nélkül lehetett - ha olyan családról van szó, mint mi is, ahol a járvány kényszerűen kiiktatta a nagyszülőket a mindennapi életből. A nem kisgyerekes családokban pedig talán lett egy lelassulás.

A másik fajta, általam hallott válasz azonban nagyon eltér:

B - nevezzük őket pörgősöknek: "örülök, ha te pihentél, nálunk nem ez volt a helyzet, nagyon pörgött az évvége, éveleje is." Az ő szavaikból, beszédükből azt hallom, hogy jó lenne egy nagyobb lélegzetvételnyi szünet, egy megállás, egy megpihenés ... végre. Róluk az a fantáziám, hogy rájuk férne egy kiadós pihenés, egy januári hosszú hétvége, és mondjuk 3x4 óra énidő receptre felírva.

Ez a bejegyzés talán a határtartókhoz szól leginkább, de a szívem mélyén abban bízom, hogy a pörgősöknek legalább ennyire hasznos lehet. Ugyanis igazából én is pörgős vagyok, a COVID és az EMK (erőszakmentes kommunikáció) azonban az orrom alá dörgölte 2020-ban a rendszeres mozgás utáni sóvárgást, a sok munkát, a kialvatlanságot, és a szakmai céljaim után való futást. Persze ezt nagyon köszönöm 2020, nagy menet volt, megérte, imádtam minden pillanatát, még a legvacakabbakat is  - persze utólag egy pohár borral könnyebb, de most komolyan, és nagy betűvel kezdve:

Amikor arra a sok tanulásra és fejlődésre gondolok, ami tavaly lehetett az életemben, akkor hála, öröm, felszabadultság van bennem, és köszönöm, hogy ez lehetett. 

Azt fogom most megosztani veletek, hogy miután megadtam magam az elkerülhetetlennek: hogy az ünnepeket többnyire négyen töltjük együtt, az idő java részében egy dolgozó férj mellett, és megérkeztem ebbe a helyzetbe, nem volt könnyű kijönni belőle. A meleg fészekbe, saját gondokba, családi együttlevésbe való begubózásból álmosan, bágyadtan, lelassulva, jól megtartott határokkal kerültem elő január 4-én, az év első munkanapján. Az oviban a fiamtól elbúcsúzva egy anyuka megkérdezte, hogy hogy vagyok, és annyira meglepetésszerűen ért a kérdés, hogy azt mondtam: "Most hazamegyek, és olvasni fogok", mert erre vágytam épp: egyedül lenni, és a család nyűgje helyett a saját gondolataimmal foglalkozni. A nap eltelt olvasás nélkül, és miután hazaértem délután a gyerekekkel, szomorúan és csalódottan konstatáltam, hogy az a vágyott énidő köddé lett. Másnap reggel egy kora reggeli coaching előadás után, amiközben végre kilakkoztam a körmömet is, halaszthatatlanná vált, hogy kilépjek az álmatag sodródásból és éber, tudatos állapotba kerüljek. Tervezni akartam, hónapok óta vágyom arra, hogy konkrétan átlássam egy nagy képen a terveimet, céljaimat. De eddig nem rajzoltam, nem írtam, csak kis cetlikre, sietve. Most nyugodt voltam, mert a hétre alig pár dolog volt beírva a naptáromba (ez óriási lehetőség!), előkerestem az itthon fellelhető legnagyobb papírlapot, és naptárat terveztem. Nem vágytam éves tervezésre - a tavalyi év annyira felborult, és arra számítok, hogy ez a felborultság még itt lesz idén is, hogy csak egy előrelátható havi-kéthavi időtávot szerettem volna belátni. Tudtam, hogy már ez óriási támasz volna nekem, vizuális típusnak. Jöttek a színes filcek is.

Elkészült az 5 + 2 oszlop, lett 6 sor. Na, de mivel is töltsem ki? Mit írjak be először?
Tudtam, hogy majd most összerendeződök, de tétova lettem: bal fülem felől azt hallottam, hogy annyit vágysz a futásra, írd be először azt, a jobb fülem felől pedig gomolyogtak az induló coachingok, képlékeny projektek, fix programok, határidők, és azt súgták, hogy miénk az elsőbbség.
NEM! Fontosak vagytok nekem, szeretlek benneteket, ugyanakkor a fix programokon túl mást nem vagyok hajlandó előre beírni, mert még fontosabb számomra, hogy magamra mondjak IGEN-t, ezért bocs: hölgyeké az elsőbbség, mikor is mennél futni?

Ez a szürke szín története: rendszeres, heti kettő énidő naptárba be: az a szcenárió is megvan, hogy hogy hozom el a gyerkőcöket, hogy együtt megyek a lányommal, aki görkorizik mellettem, vagy ha épp nincs kedve, megyek egyedül. Elképesztő hatása lett ennek a szürke idősávnak: tartást és határozottságot adott - a futással nem lehet packázni.

Sőt behívta a kérdést: mik legyenek ebben az időszakban a prioritások? 
A válaszba pedig bekúszott a mozgáson túl a karácsonyi együttlétek és az összes karantén tapasztalata: szeretnék jelen és elérhető lenni a gyerekeimnek. Szeretném tartani a napirendet legalább úgy nagyjából. Eköré kezdett el kialakulni a ritmus. Erről ugyan még korai beszélni, de ahogy elkészültem a naptárral, szinte éreztem, ahogy a torkomban dobog a szívem ugyanúgy, amikor sok van rajtam: a januári naptár kevés üresjáratot mutat.

Az a gondolat nyugtatott le, hogy ha "csak" megélném, és nem tervezném, akkor még jobban tele lenne az életem, és mint tudjuk, tele is lesz. Ez nem a végzet, a muszáj, hanem egy terv. Alakíthatom. És én most arra szeretném használni, hogy l á s s a m, hogy mi vár rám, hogy l á s s a m, hogy hol lesz énidőm, és a munkának vagy anyai teendőknek sokszor sajnálatosan alárendelő szándékot, hogy mozogjak kétszer hetente, aláhúzza, megerősítse, és odaszögezze a figyelmem fókuszába.

Most 2021 elején elégedett vagyok azzal, hogy 3 órát rászántam a naptáram nézegetésének, levelezések átnézésének és határidők kinyerésének és a nagy mű: a másfél hónapos terv elkészítésének. Elégedett vagyok, mert ha megnézem a szükségleteim toplistáját (összetartozás, szeretet, hitelesség, elismerés, egyensúly, egyenrangúság, önrendelkezés), akkor ezek most köszönik, jól vannak és bizakodóak. 

Mi a következő lépés? Megtalálni a lap helyét, miután átalakítjuk hétvégén az itthoni tereket. Mert most már nemcsak idő, hanem tér is kell nekem... a kis telhetetlen... de lesz, mert megérdemlem (hogy egy bolt szlogenjét használjam).

Ja, és hogy közben a bizonytalanul beírt dolgok bizonyossá váltak és még bejött pár dolog? Őrült jó dolog látni a pár dolog kereteit, és nem beszuszakolni őket egy résbe. A többit meg biztos bevonzottam :)
Igen, elégedett vagyok!

Ha te is vágysz erre az elégedettségre, ezeket ajánlom:
- tervezz - úgy, ahogy jólesik, olyan keretrendszerben, ami neked hasznos és érvényes!
- szánj időt a terveid, céljaid és a legfőbb szándékaid tisztánlátására!
- kommunikálj és kérj segítséget azért, hogy ezek neked mind lehessenek!

Ha támogatásra vágysz ezen az úton, kétféle keretet ajánlok:
1, tarts velem a január 13-án induló EMK csoportban 10 héten át
2, gyere el coachingba (most mondjam azt, hogy mert megérdemled? - tudod mit, nem: mondjad te!)