ÉNKÉP UPDATE - kívülállóság - kisebbségtudat - kishitűség

- Egy gombot nagyon benyomott rajtam ez, ami történt.
- Mit?
- Nekem nagy téma az életemben a kívülállóság.

Idézet egy őszi beszélgetés-foszlányból, amiben én az érdeklődő szerepben voltam. Ez a mondat (és nem az azt követően kibomló történet) messzi nagy utazásra vitt engem, és jött - csak magamban - az instant válasz: "nekem is nagy téma ez".

Mindez egy különös, COVID-év végén, amikor mélyen megtapasztaltam az összezártságot - a szűk családommal, magammal, a nyűgjeimmel. Egyre beljebb rendeződtünk a fizikai térben tavasszal, aztán a a másokkal való kapcsolattalanságban egymással is. Nem véletlenül került őszre kiemelt helyre az életemben az összetartozás-élmény megélése. (Erről itt írtam.) Ezt pedig ugye, kívülállva nem lehet. Ez egy felhívás: érdemes megkapirgálni, hogy mi van itt.

Egyedüli gyerekként ismerős ez az élmény: egyedül lenni, nem tartozni sehová: ülni a szobámban, játszani, sóvárogni a kint játszó gyerekcsapatba, függöny mögül nézni, hogy kinek milyen autója van, hallgatni, hogy mit beszélnek odalent a többiek, kritizálni másokat.

KÍVÜL ÁLLNI BARÁTOKON

Számomra ez annyi, mint egyedül lenni a világ ellen, magányosan. Ahogy felnőttem: egykeként.

A tudat, hogy erősnek kell lennem.
A tudat, hogy kicsi vagyok.
A tudat, hogy más vagyok.

Hozzánk nem jártak barátok. Mi nem jártunk barátokhoz.
Voltak barátok, akik átjártak hozzám tanulni.
Voltak, akik rólam másolták a leckét.
És én még utánuk is nagyon vágytam. Vágytam a társaságra, a valahova tartozás élményére, az elfogadásra, a felszabadultságra.

Bármit megtettem volna azért, hogy legyenek barátaim, hogy akarjanak velem barátkozni. De a szolgálat ritkán váltotta be a hozzá fűzött reményt. Vagány és hetyke sosem tudtam lenni. Középiskolából maradt meg egy-két kedves barátom, akivel jó kapcsolatban vagyok azóta is, és ez jólesik.

KÍVÜL ÁLLNI CSOPORTOKON

Ez egy küzdelem: egy folyamatos bizonyítás, egy bátorság, egy erő. 
Be kell bizonyítanom, hogy én is vagyok legalább olyan jó, legalább olyan okos, sőt bátor is, mert én kimondom, mert én megteszem, mert én... és mert ők...

Én egyedül vagyok, ők nagyon mást gondolnak... meghasonulok.

Ahogy a pár éve Magyarországra települt szüleimet "hazaküldi" a lépcsőházban a szomszéd...
Ahogy a "cikit" kimondom a tanárnak, és minden osztálytársam csöndben ül...
Ahogy a 2005-ös referendum idején egy kedves barátom ebéd közben arról érvel nekem, Erdélyhez kötődő embernek, hogy miért baromság állampolgárságot adni a határon túliaknak...
Ahogy a csoportban kialakult feszültségnek hangot adok, és magam válok a feszültség jelképévé, bűnbakká a csoportban...

Kibírni, talpon maradni, benne maradni...
Ez erő.
Rengeteg erő.
Merthogy ami jön erő, az engem sodor el, kifele... semmiféleképpen sem befelé...

KÍVÜL ÁLLNI A CSALÁDON

Ez a leghosszabb, legmélyebb történet. Ezer foszlány jut eszembe:

A család kettészakítottsága: mi "magyarban", ők odaát.
A hozott kisebbségtudat, ahol mindig a többségnek van igaza, ahol nem lehetek elég jó.
Ahogy anyukámtól hallott történetek feljönnek a kirekesztettségről, a megküzdésről, az emberfeletti erőről, ami szinte rám is átszáll a történetekkel.
Ahogy apukám mesél az édesanyjáról, akit tulajdonképpen kitagadott a család: elköltöztek egy másik kontinensre, miközben őt, a frissen férjhez adott 17 éves nőt, fiatal anyát hátrahagyták, és az édesanyja sosem írt neki levelet. 
Ahogy ott állok Montevideóban a dédanyám sírjánál, majd a személyigazolványa felett, amiben egy X hirtelen feloldozást nyújt: sírok. Ezért nem írt a lányának sosem: nem tudott írni...

MITŐL MOZDULOK BEFELÉ?

Hogy kell-e erővel élni? Hogy lehet másképp az erővel élni?
Az uruguayi élmény is ezt mutatja: utánanyúlással, megértéssel. Próbálom magam megérteni, próbálom a helyzetet megérteni és rajzolgatok, valami ilyesmit:

És igen, megértem hirtelen, hogy a feszültségélmény sodró hatással van rám: elsodor, kisodor a kör közepétől, és ez olyan ismerős, hogy én felülök erre a hajóra. A feszültség kifele visz. A hajó távolodik a parttól. És eltávolodunk. Szó szerint.

Mi visz akkor befelé? Mitől lesz kedvem közelebb lépni akkor, amikor kicsinek, magányosnak érzem magam, amikor különcnek, újítónak sejtem magam? Ahogy kutatok, keresem annak a meleg érzésnek az emlékét, amitől bátorságom lesz visszanézni oda, befele, amitől bátorrá válok befelé lépkedni. Mi hozza ezt létre?
Valami olyan ez, amire nagyon vágyom a COVID-időszakban is, ahogy a kapcsolati hálóm nagy része alvó, hibernált állapotba került: a megértés és a megértettség élménye. Árnyalható ez a kép az őszinte érdeklődéssel, nyitott kérdezéssel, a kíváncsisággal. Akárhogy is csűröm-csavarom: a megértés a kulcs. A kulcs ahhoz, hogy elinduljak befelé.

Ezt még karácsony előtt felismertem, és végre először meg tudtam fogalmazni, hogy belülállóság élményre vágyom, például karácsonykor. Nagyobb esély volt rá így, hogy igazán szűk körben ünnepeltünk, mert kevesebb felé ment a figyelmem. Mégis az élményt az hozta meg, amit az erőszakmentes kommunikáció tanított és tanít a mai napig nekem: a felelősség felvállalása, aminek persze az előszobája az előbb fennen hangoztatott megértés. Azaz lett egy képletem, ami már nemcsak a fejemben, a tudatomban nyert értelmet, hanem bekúszott a bőröm alá, a számig, a kezemig, a lábamig, és cselekvésbe vitt.

MI HOZZA LÉTRE A KONVERZIÓT?

Szeretek vektorokban gondolkodni, mert olyan szépen és egyszerűen leképezik az erőviszonyokat. 
Ha a megértés nagyobb mint a feszültség.
Ha a feszültség energiája átalakítható megértéssé.
Ha a pillanat feszültségét jelzőlámpának használom arra, hogy most meg kell állnom, és meg kell értenem magamban valamit.
Ha belépek ebbe az előszobába, akkor következő lépésként jöhet a kreatív és kíváncsi hozzáállás: hogyan is kaphatnám meg azt, amire éppen vágyom. Százezer ötlet, majd a megvalósítás, a személyes felelősségvállalás megtestesülése.

Ez lesz a képletem: MEGÉRTÉS + KREATIVITÁS + CSELEKVÉS = BELÜLÁLLÓSÁG

Lett saját készítésű bejgli, ráadásnak újévi is, lett szaloncukor, lett saját ünnepi meg nem ünnepi ebéd, lett saját dalcsokor a fa alatt. És ott álltam, végig belül. Csináltam a karácsonyt.

MIÉRT TÉR EL A SAJÁT MEGÉRTÉS A KÍVÜLRŐL JÖVŐ MEGÉRTÉSTŐL?

Mert a saját megértésemig eljutni az nem történhet meg nélkülem. Csak akkor jöhet létre, ha belső szándékomon alapszik, és belső erőforrást találok hozzá. Azaz az eredeti rendszer számára ismeretlen üzemmód, mintha a radar idegen elemet jelezne.

A nagy felismerés, az AHA-élmény attól a mondattól jön el, hogy én "megszokás szerint" komfortzónán kívül vagyok, ha igazán belül vagyok. 

Azaz újraprogramozom az automata működést: innentől kösz, jól vagyok, belülálló leszek.

Most mondjam azt, hogy lehetett volna ennek az írásnak a címe az is, hogy miért fontos az önismereti munka? Miért fontos újra és újra tükörbe nézni? Miért jó az énképünket időről időre updatelni?

Már nem az a függöny mögött kuporgó kislány vagyok, aki átérzi az ismeretlen nagymamának apa arcán patakzó könnyeit. Ezek a részeim elvitathatatlanul. Az érzékenységem építőkövei. Ma azonban ennél már sokkal több vagyok. Már százszor bizonyítottam az életben, vizsgákon, munkában, szüléskor, itthon. Van jogom az életemben a belülállóság élményét megszokássá tenni.

Idemosolyog rám a tavalyi ovis farsang egyik momentuma: ahogy látom, amint a 7 éves lányom megnyeri a székfoglalós játékot. Őt nem vitte ki a kívülállás... Nem került ki. Így szeretném látni magamat a saját életemben, a saját projektjeimben, az ötleteimben: mint akinek mindig van széke odabent, és ez nem kérdés, azonnal odalép hozzá, és leül.

NEKED VAN SZÉKED A JÁTÉKBAN?

Ha biztosítanád a főszereplő széket a saját életedben, nézz tükörbe, vidd a fókuszt magadra, és ha szívesen fogadsz egy bátor és érzékeny kísérőt, jelentkezz be coachingra: izabella.csordas@belsohajtoerok.hu

Tarts velem! Tégy magadért!