HatáraimON - meghúzni felnőttfejjel

- Gyere tévézni a másik szobába!
- Engem ez nem érdekel.
- Akkor csinálj, amit akarsz!

Számtalan ilyen egyszerű, ártatlan reakció, beégett mondat kódolhatja a gyerekkorunkban, ha a határaink meghúzását nem támogatta a környezetünk. Nekem is sok ilyen visszhangzik a fejemben. 
Ahogy merülök bele az önismereti munkámba, abban a kettőslátásban szenvedek, hogy minden gyerekkori dolgot kétszer fogok fel: a gyerekkori élményeim megértését kutatva megértem önmagam és az akkori valóságomat és még egyszer: a saját gyerekeimmel való felelősségemet kutatom és tudatosítom.

Ezen az úton a gyerekeimmel kapcsolatos határhúzás lehetőségeiről olvasva friss felismerésként ér a hír Townsend és Cloud Határaink című könyve nyomán, ami tulajdonképpen evidencia, de mint egy fejbekólintás, most szíven üt: ha gyermekkorban nem támogatja az otthoni környezet a gyermek határainak az érzékelését és egyéni meghúzását (azaz nem helyette történő, hanem általa történő határhúzást), ha otthon nem lehet a szülők felé nemet mondani, ha ezt büntetik, vagy megszégyenítéssel, kifigurázással "jutalmazzák", az öntudatra ébredő lélek nem tud öntudatra ébredni, nem lesz képes magabiztosan és könnyedén a saját biztonságát és komfortzónáját kijelölő határokat húzni. Ehelyett felnőttkorban gyenge határai lesznek: nehezen mond nemet, mások kedvét előnyben részesíti a sajátja helyett.

Kigyúl bennem a fény: 

Anyaként hirtelen örülni kezdek a gyerekeim makacsságának és beszólásainak. Hurrá! Eddig érteni akartam mindent, amit mondanak vagy kérnek, de tulajdonképpen itt nem(csak) ez a lényeg. Hanem maga az ellenállás, ellenszegülés, az enyémtől eltérő akarat és gondolat kifejezésének a képessége és mindennek a tere (az a gyakorlási terep, ahol megszülethetnek fiatal felnőttkorukra a belső meggyőződésből szóló "nem'-ek és egyéni szilárd értékválasztások). Belül hirtelen örömujjongásban török ki két kisiskolás, köztük egy kiskamasz anyukájaként. Megnyugszom: jó helyen vagyok. És hálás vagyok a mementóért, ami segítségemre van most abban, hogy a sokszor nehéz, akár érzelmileg kiélezett helyzetekben megválasszam a hozzáállásomat, és tudjam, hogy tulajdonképpen minden rendben van, pontosan az történik, aminek történnie kell, és ezek a gyerekek jól működnek (nekem kell majd még a zen-re gyúrni, de meglesz az is). Nem szabad megijednem, se túlzott kontrollal élnem. Hallelúja!

Felnőtt nőként pedig hirtelen reflektorfénybe kerül az a vörös szőnyeg, aminek a létezését eddig is bizonyosan tudtam, és amely szőnyeg az úgy-ahogy-sikerült házasságomig vezetett. Hirtelen összekapcsolódik mindezekkel a terápiámról a magányosság és a magamról való lemondás szomorú és fájdalmas élménye, és megértéssel ölelem át magam: hogy is ne mondtam volna le magamról, a határaimról abban a felnőtt kapcsolatban, ami a többségnek a legnagyobb kihívást jelenti és ami a felnőttség, érettség legnagyobb megmérettetése: a házasságomban? A megtapasztalás ismerős volt: ami nekem fontos, az a másiknak lényegtelen, vagy bagatell, vagy ő jobban tudja.
Ez a normális. Most már csak ez VOLT a normális.
A norma most már a saját érzékelésemmel szembeni bizalom és tisztelet.
Senki más nem tudja jobban nálam, ami bennem zajlik.

Már nemcsak az a szakmai lecke cseng a fülemben, hogy a másik igazságával nincs mit vitatkozni, az ő megélése az övé, és egy dolgot lehet tenni: elfogadni és tisztelettel lenni iránta. Már nemcsak a szellemem, hanem a testem is tudja mindezt, ahogy kódolom át az ingerküszöbömet, a gesztusaimat és a gondolataimat.

Nemcsak abból a tanulásból írom, hogy a magam iránti tisztelet a mások iránti tisztelet alapja, és az érzelmi intelligencia alapját képezik.
Nemcsak abból a homloklebenyi tudásból írom, hogy az empátia, az együttérzés szükséges a jól működő kapcsolatokban.
Nemcsak fejből szólok.

Most lejjebbről: szívből és testérzetből szólok: abból a belső ölelésből szólok, amivel odalépek a kis Izabellához. A zavarodottan álló önmagamat látom, aki szorong, hogy szabad-e neki határt húzni, hogy vajon mit szólnak most ehhez, lesz-e leszólás vagy jobbantudás. Megölelem, és megnyugtatom: lehet határt húzni. Meghallhatod a belső rezdülésedet, ha összeszorul a gyomrod, vagy megfeszül a torkod. Kimondhatod.
És itt valami nagy tágasság lesz.
Megszületik az engedély.

Amit nem tanultam meg gyerekként, megtanulom és megadom magamnak felnőttként.
Ez is élethosszigtartó tanulás.

Te készen állsz tanulni?
Készen állsz nemet mondani?
Tudod, mire mondasz igent?
Sosem késő megtanulni! 
Jelentkezz be coachingba itt: hello@csordasizabella.hu