Érzékenység - hivatalos új fejezet

Úgy bánj magaddal, ahogy másokkal tennéd! - hangzott az ICF (International Coaching Federation - Nemzetközi Coach Szövetség) Magyar Tagozat legutóbbi éves konferencia nyitóelőadásának a címe. Az "érzékenység, befogadás, méltóság" témáknak dedikált konferencia ezúttal is egy fontos esemény volt a naptáromban. Számítottam arra, hogy elhozhatok majd néhány útravalót szakmai szempontból, és számítottam arra, hogy jó társaságban, sok jelentős találkozás közepette töltöm a napomat. Azonban történt valami más is, amire nem számítottam.
Ez a november 5. most másképp is fényt vitt az életembe: számtalan kollegától, köztük kiemelkedően sok férfi kollegától kaptam visszajelzést, hogy "hű, de jól nézel ki".

A külső megjelenésemmel kapcsolatos elismerésnél többet jelentettek ezek a szavak: máshova érkeztek bennem. Egy tükröt kaptam arra vonatkozóan, hogy ami belül zajlik: a válásom utáni új önmagam születése már kifele is látható. Az újjászületésemhez kapcsolódó írásom pár hónapja került fel a blogra. Már nemcsak újból érzem, hanem kifele is látható módon élem az energiámat. Újból van kreatív erőm, írok, aktívan dolgozom és minden koránkelés ellenére alapvetően derűsen telnek a napjaim. 

Az említett nyitóelőadásban arról is szó esett, hogy az önismerettől hány lépcsőn át vezet az út az önazonosságig, majd annak külső megnyilvánulásáig, az önkifejezésig. A tükör, amit most kaptam, azért is okozott ilyen örömöt, mert közben valóban magamat láttam: nemcsak belül érzem újra a tüzet, hanem a szemem csillogásában is látszik. És emellé kívánkozik az, hogy a saját gyerekeimmel egyre több önfeledt pillanatunk van, és egyre gyakrabban kapom tőlük azt a visszajelzést, hogy milyen felszabadult vagyok. Mert elmondhatom, Krizsó Szilvia szavait visszaidézve: ez az élet, amit élek, rólam szól. 

A konferencia témája azért is volt fontos számomra, mert hat éve a zászlómra tűztem az érzékenység bátor megélését és megélésének bátorítását. Akkor történhetett meg ez a felvállalás, amikor önismereti utamon elérkeztem ahhoz a mérföldkőhöz, hogy a "miért vagy ilyen érzékeny?" visszhangzó vádja alól feloldoztam magam, és legfőbb szakmai értékemmé avattam az érzékenységemet. Azóta támogatok érzelmi intelligencia fejlesztésben és valódi emberi kapcsolatok építésében egyéneket, csapatokat és szervezeteket.

Számomra az előadások, a kerekasztal beszélgetés két fő üzenetet hordozott:

1, megfizethetetlen és az élet szempontjából alapvető érték és tudás: képesnek kell lenni váltani.

Hogy jön ez az érzékenység, befogadás, méltóság témához? Hát úgy, hogy tartós változáshoz merülni kell, ahogy később Szabó Tamara fogalmazza meg csapatokról szóló előadásán - szívemből szólóan. Én teszem hozzá: a jófajta és biztonságos merüléshez érzékenység szükséges. Sőt a belső érzékelőrendszer fejlesztése egyre nagyobb biztonsági szintre juttathat el bennünket egyénileg és csapatszinten egyaránt: ha megtanuljuk, hogy a szarkasztikus megjegyzés, az elhúzott száj, vagy lesütött szem, mind: jelzés. Valódi jelzés. Ha beszélünk róla, épít. Ha szőnyeg alá söpörjük, akkor rombol: aláássa a meglévő kapcsolatokat és az önbizalmat is.
Ilyenkor érdemes váltani - néhány, a nap során elhangzott példát kiragadva:

• ha az értékrendem és vágyaim túlfeszítik a munkahelyemen megélhető kereteket,
• ha tartósan nem jön be az üzleti várakozás,
• ha nincs meg a válasz arra, hogy miért maradnak a fiatalok a cégnél: felülről vezérlés helyett kérdezni
  
• ha befogadó közösséget akarunk építeni és hagyományosan külön kezeltük a magyar és idegen nyelvű csoportokat, érdemes egyben kezelni őket.

Ja, hogy váltani nehéz? Sőt a legsebezhetőbb időszakot okozhatja nekünk, ha a bizonytalan kimenetért feladjuk a biztos megszokottat. Ez így van.
A felnőtt élet azonban ilyen: nincs garancia.
Nem baj, ha nincs válaszom. 
Ahogy Temesvári Orsolya megfogalmazta: amíg van válaszom arra, hogy mit kezdek ezzel a kérdéssel: hogyan tovább - ez a rezíliencia.

2, olyan közösségekben kell gondolkodni, ahol az egyediség (önazonosság) és az odatartozás egyensúlyban van.

Erről Brené Brown Bátran a vadonban című könyve jut eszembe, amelynek alcíme: Hogyan tapasztaljuk meg a valódi összetartozást és álljunk ki önmagunkért. A konferencián elhangzott egy utalás Steigervald Krisztián kutatásaira is, és arra az állítására, hogy a 80-as évekig közösségközpontú volt a világ, azóta pedig meglehetősen énközpontúan élünk. A jövő kulcsa pedig úgy tűnik, a generációk összefogása. Ehhez pedig kell befogadás, méltóság is.

Ha elfogadjuk, amit több előadó és meghívott vendég is állított (és amit én magam is hiszek), hogy a közösségekben van a jövő, akkor megértjük egónk, individualizmusunk határán, hogy micsoda kihívás is a közösség diverzitás, azaz sokféleség és befogadás szempontjából:

• generációs szempontból
• nyelvi és kulturális szempontból
• munkamódszer szempontjából
• szakmai háttér szempontjából
• hozzáállás szempontjából és még sorolhatnám.

Hát ennek a sokféleségnek a befogadásához szükséges az érzékenység, a sokféleségnek az éléséhez pedig a méltóság - teszem én ide magamnak a konferencia margójára.

Szabó Tamara gondolatai saját meggyőződésemet is erősítik: nem az a cél, hogy mindenben egyetértsünk, hanem az a cél, hogy a különbözőségeinket tudjuk erőforrásként használni (azaz semmiképpen se energianyelőként bánjunk velük).

Számomra a konferencia fő személyes konklúziója, hogy az érzékenység, amivel rendelkezem, érték, és kimondhatom, ami egy jó ideje érik bennem: az életem következő fejezetét az érzékenységemre fogom építeni. Szeretném tovább csiszolni ezt a képességet, hogy ha szükséges, tudjak újból és újból váltani, megérezni, amikor ennek itt az ideje, és szeretném a sokféleséget egyre több rétegben befogadni. 

Köszönöm, hogy jelen lehettem a szervező csapat és a magyar coach közösség tagjaként!
Szeretek ide tartozni!