%20(3).png)
Tudatos várandósság II. - belső fókusz
Féltesz?
Miért nem adsz súlyt a kapcsolatba? Elbírom, hidd el....
Helló! Itt vagyok! Jól vagyok, tényleg!
Nem bíznak bennem...
Ilyen és ehhez hasonló mondatok jártak a fejemben, amikor több mint 11 év kontakt táncolás után úgy döntöttem, hogy várandósan is folytatom a táncot, ami örömöt okoz. Éppen egyik legkedvesebb tanárom, Gál Eszter hirdetett haladó kurzust a megelőző kurzusok folytatásaként. Aggódtam, hogy befogad-e majd ő, a csoport. Az volt a válasza, hogy "gyere, megnézzük... ne vegyél bérletet, hanem meglátjuk, hogy hogy érzed magad hétről hétre", s ebből bizalmat és felszabadultságot kaptam. Bizalmat abban, hogy elég, ha én bízom magamban, hogy jól tudok majd vigyázni magamra. Természetesen ehhez a bizalomhoz hozzájárult az is, hogy már ismertük egymást, az oktatóm tudta, hogy nem vagyok a "fejjelmegyekafalnak" típus. Kölcsönös volt a bizalom: azt is tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy kapok figyelmet, s szükség esetén külön figyelmet tőle.
A részvétel csodákat hozott számomra: felszabadultságot éltem meg attól, hogy egy biztonságos, zárt közegben mozoghatok azokon a határokon belül, amelyeket éppen megfelelőnek érzek. A kurzus legelején még nem látszott, hogy ketten járunk az órákra, de hétről hétre szembetűnőbb volt a pocakom méretének a növekedése. Ezzel együtt a társaim is egyre óvatosabban kezeltek, értek hozzám. A csapat nagy részét ismertem már korábbi kurzusokról, volt már mozgásos tapasztalatunk, s arra lettem figyelmes, hogy valami más: a keresztcsontomra nem érkezik meg a megszokott súly - pedig de jól esne, ha a sok állástól, járástól fáradt területet élettel töltené meg egy határozott érintés, de ez ritkán fordult elő. Volt, hogy a visszajelzés segített. Volt, hogy nem. Akkor hiányzott a bizalom: abban, hogy én meg tudom ítélni, mi a jó nekem. Az órákon legtöbbször azt a reakciót kaptam a partnerektől, hogy sokkal jobban féltenek mint én magamat, álsúlyokat kapok, ha kapok, miközben én a valós határaimat keresem, ahol még biztonságot élek meg, de szabadságot is, a döntés szabadságát. Aztán volt, aki már elhitte, hogy adhat súlyt, és azokból a találkozásokból sok szép, felemelő, gazdagító, hitet erősítő élményt raktároztam el magamban.
Elkezdtem a valódi súlyokat, a velem, mint más állapotban lévővel szembeni bizalmat a hétköznapokban is figyelni. Figyeltem a felém irányuló és a bennem megszülető bizalom kettősét:
- ahogy valaki átadja a helyét a buszon, és elogadom, mert éppen tényleg jólesik, és elkezdünk beszélgetni, elindul egy áramlás, vagy nem fogadom el, mert állni esik jól, és szinte tukmálást kapok, s kedves mosoly és köszönet után jellemzően bezárkózom gondolataimba, nem kívánok többet kapcsolódni.
- előfordult, hogy senki nem adta át a helyét, de hagytam, hogy bennem az aktuális fizikai állapotomra reakcióként megszülessen a vágy, hogy leüljek, s képessé váltam szabadkozás és bűntudatkeltés nélkül segítséget kérni: "Elnézést, lenne itt egy szabad hely?"
- tél végén az olvadó havat vödörszám hordtam ki az utcára, hogy a házmesternének segítsek (s hát a saját lakókörnyezetemért is tettem). Jólesett a cselekvés, a fizikai munka, nem volt nehéz a vödör még, átmozgatta a karomat a munka. Aztán pár héttel később már a férjemet kértem meg ugyanerre, mert már túl sok lett volna a súly. Ahogy lekerült a nagykabát, a házmesterné felkiáltott, hogy "jajj, ne cipelgess többet". Azt hiszem, a nagykabátnak köszönhető, hogy összhang született.
- képessé váltam a fizikai fáradtságomra jobban reagálni, a testem finom jelzéseit érzékelni és tiszteletben tartani, bevezettem, hogy délután fél órára lepihenek, felteszem a lábam, vagy felhúzom, hogy ahogy vízszintesbe kerülök, a keresztcsontomról is lekerüljön a teher. Ha épp a kislányom vágyott játékra, odahívtam, olvastunk, beszélgettünk kicsit.
- aha-élmény volt megfigyelnem, ahogy egy mozgásos felkérés az állapotom miatt szűnt meg. Figyeltem az érzelmeim váltakozását: a sértődést, s ahogy ez a felismerés örömére vált, ahogy nyakon csíptem, hogy ez nem az én személyes megítélésemről szól, nem degradál engem, hanem a másik ember kerül komfortzónáján kívül, s az ő biztonságkeresése viszi más utakra. S ezzel a felismeréssel könnyű volt elfogadnom, megértenem és támogatnom a helyzetet.
- az is érdekes volt, hogy eldöntöttem, hogy én most nem adok rutinválaszokat (Igen, kösz, jól vagyok), és ezzel megszűnt bennem a kényszer, hogy a kismamaság minden pillanatát csodálatosnak éljem meg, s ha nem így történik, bűntudatom legyen, hogy valamit rosszul csinálok.
Tulajdonképpen azt vettem észre, hogy ezt az érzékeny, érzékszerveimig, sejtjeimig kiéleződő kismama-állapotot, a sérülékenységet képes vagyok egy nagyon erős belső fókusszal, és ezáltal egy nagyon erős, energizáló lelkiállapotban megélni. Egyszerre voltam sebezhető és erős.
A kontakt órákon, a weight flow csend táborban, a fizikai kapcsolatban hazugságnak és mellébeszélésnek nincs helye, azaz minden azonnal érezhető. Van súly, ami támasz, vagy nincs. Amiért ezek a tapasztalások különösen fontossá váltak nekem, az a magamra és a szülésre hangolódás volt: megérezni a saját erőmet, és különbséget tudni tenni saját félelmeim és mások rámruházott félelmei között, ami az első várandósságom alatt nagyon is keveredett, és bár tudatos embernek tartom magam, mégis elkeserít a magyar egészségügy átlagszemléletete a nők legjelentősebb beavatásélményével kapcsolatban: bizonytalanná, tudatlanná, képtelenné váltam, így éreztem magam a rendszer hálójában. (Itt csak megjegyzem, hogy külön téma lenne nemcsak a horizontális körültekintés, hanem a generációs egymásrahatások vizsgálata is, hiszen nagyon eltérően re-a-gálnak a különféle generációk (is) érzésekre és nagyon eltérően képviselnek véleményt is.)
Végül nem úgy és ott szültem első gyermekemet, ahogy mindig is vágytam. Ehhez még várni kellett öt évet és rengeteg tapasztalatot, többek között a fentieket. Számomra ezek hozták meg az elvitathatatlan támaszt, a magamhoz visszavezető utat - a "jól nevelt" gyerektől a felelős, tudatos felnőttig-, az önmagamhoz való kapcsolódást. A második szülésem olyan volt, ahogy megálmodtam. És hálás vagyok a Sorsnak, hogy ez nekem lehetett.
Most pedig bízom abban, hogy a Kismamahangoló megalkotása által támogathatjuk, megerősíthetjük a kismamákat, hogy meghallják belső hangjukat, akárhová is viszi az őket.
Ha szeretnél a várandósságodban tudatosabb lenni, ajánlom figyelmedbe a Kismamanaplót, amelyről itt olvashatsz (és meg is rendelheted), és amelyről itt láthatsz egy közel kétperces bemutató filmet.
Miért nem adsz súlyt a kapcsolatba? Elbírom, hidd el....
Helló! Itt vagyok! Jól vagyok, tényleg!
Nem bíznak bennem...
Ilyen és ehhez hasonló mondatok jártak a fejemben, amikor több mint 11 év kontakt táncolás után úgy döntöttem, hogy várandósan is folytatom a táncot, ami örömöt okoz. Éppen egyik legkedvesebb tanárom, Gál Eszter hirdetett haladó kurzust a megelőző kurzusok folytatásaként. Aggódtam, hogy befogad-e majd ő, a csoport. Az volt a válasza, hogy "gyere, megnézzük... ne vegyél bérletet, hanem meglátjuk, hogy hogy érzed magad hétről hétre", s ebből bizalmat és felszabadultságot kaptam. Bizalmat abban, hogy elég, ha én bízom magamban, hogy jól tudok majd vigyázni magamra. Természetesen ehhez a bizalomhoz hozzájárult az is, hogy már ismertük egymást, az oktatóm tudta, hogy nem vagyok a "fejjelmegyekafalnak" típus. Kölcsönös volt a bizalom: azt is tudtam, hogy jó kezekben leszek, hogy kapok figyelmet, s szükség esetén külön figyelmet tőle.
A részvétel csodákat hozott számomra: felszabadultságot éltem meg attól, hogy egy biztonságos, zárt közegben mozoghatok azokon a határokon belül, amelyeket éppen megfelelőnek érzek. A kurzus legelején még nem látszott, hogy ketten járunk az órákra, de hétről hétre szembetűnőbb volt a pocakom méretének a növekedése. Ezzel együtt a társaim is egyre óvatosabban kezeltek, értek hozzám. A csapat nagy részét ismertem már korábbi kurzusokról, volt már mozgásos tapasztalatunk, s arra lettem figyelmes, hogy valami más: a keresztcsontomra nem érkezik meg a megszokott súly - pedig de jól esne, ha a sok állástól, járástól fáradt területet élettel töltené meg egy határozott érintés, de ez ritkán fordult elő. Volt, hogy a visszajelzés segített. Volt, hogy nem. Akkor hiányzott a bizalom: abban, hogy én meg tudom ítélni, mi a jó nekem. Az órákon legtöbbször azt a reakciót kaptam a partnerektől, hogy sokkal jobban féltenek mint én magamat, álsúlyokat kapok, ha kapok, miközben én a valós határaimat keresem, ahol még biztonságot élek meg, de szabadságot is, a döntés szabadságát. Aztán volt, aki már elhitte, hogy adhat súlyt, és azokból a találkozásokból sok szép, felemelő, gazdagító, hitet erősítő élményt raktároztam el magamban.
Elkezdtem a valódi súlyokat, a velem, mint más állapotban lévővel szembeni bizalmat a hétköznapokban is figyelni. Figyeltem a felém irányuló és a bennem megszülető bizalom kettősét:
- ahogy valaki átadja a helyét a buszon, és elogadom, mert éppen tényleg jólesik, és elkezdünk beszélgetni, elindul egy áramlás, vagy nem fogadom el, mert állni esik jól, és szinte tukmálást kapok, s kedves mosoly és köszönet után jellemzően bezárkózom gondolataimba, nem kívánok többet kapcsolódni.
- előfordult, hogy senki nem adta át a helyét, de hagytam, hogy bennem az aktuális fizikai állapotomra reakcióként megszülessen a vágy, hogy leüljek, s képessé váltam szabadkozás és bűntudatkeltés nélkül segítséget kérni: "Elnézést, lenne itt egy szabad hely?"
- tél végén az olvadó havat vödörszám hordtam ki az utcára, hogy a házmesternének segítsek (s hát a saját lakókörnyezetemért is tettem). Jólesett a cselekvés, a fizikai munka, nem volt nehéz a vödör még, átmozgatta a karomat a munka. Aztán pár héttel később már a férjemet kértem meg ugyanerre, mert már túl sok lett volna a súly. Ahogy lekerült a nagykabát, a házmesterné felkiáltott, hogy "jajj, ne cipelgess többet". Azt hiszem, a nagykabátnak köszönhető, hogy összhang született.
- képessé váltam a fizikai fáradtságomra jobban reagálni, a testem finom jelzéseit érzékelni és tiszteletben tartani, bevezettem, hogy délután fél órára lepihenek, felteszem a lábam, vagy felhúzom, hogy ahogy vízszintesbe kerülök, a keresztcsontomról is lekerüljön a teher. Ha épp a kislányom vágyott játékra, odahívtam, olvastunk, beszélgettünk kicsit.
- aha-élmény volt megfigyelnem, ahogy egy mozgásos felkérés az állapotom miatt szűnt meg. Figyeltem az érzelmeim váltakozását: a sértődést, s ahogy ez a felismerés örömére vált, ahogy nyakon csíptem, hogy ez nem az én személyes megítélésemről szól, nem degradál engem, hanem a másik ember kerül komfortzónáján kívül, s az ő biztonságkeresése viszi más utakra. S ezzel a felismeréssel könnyű volt elfogadnom, megértenem és támogatnom a helyzetet.
- az is érdekes volt, hogy eldöntöttem, hogy én most nem adok rutinválaszokat (Igen, kösz, jól vagyok), és ezzel megszűnt bennem a kényszer, hogy a kismamaság minden pillanatát csodálatosnak éljem meg, s ha nem így történik, bűntudatom legyen, hogy valamit rosszul csinálok.
Tulajdonképpen azt vettem észre, hogy ezt az érzékeny, érzékszerveimig, sejtjeimig kiéleződő kismama-állapotot, a sérülékenységet képes vagyok egy nagyon erős belső fókusszal, és ezáltal egy nagyon erős, energizáló lelkiállapotban megélni. Egyszerre voltam sebezhető és erős.
A kontakt órákon, a weight flow csend táborban, a fizikai kapcsolatban hazugságnak és mellébeszélésnek nincs helye, azaz minden azonnal érezhető. Van súly, ami támasz, vagy nincs. Amiért ezek a tapasztalások különösen fontossá váltak nekem, az a magamra és a szülésre hangolódás volt: megérezni a saját erőmet, és különbséget tudni tenni saját félelmeim és mások rámruházott félelmei között, ami az első várandósságom alatt nagyon is keveredett, és bár tudatos embernek tartom magam, mégis elkeserít a magyar egészségügy átlagszemléletete a nők legjelentősebb beavatásélményével kapcsolatban: bizonytalanná, tudatlanná, képtelenné váltam, így éreztem magam a rendszer hálójában. (Itt csak megjegyzem, hogy külön téma lenne nemcsak a horizontális körültekintés, hanem a generációs egymásrahatások vizsgálata is, hiszen nagyon eltérően re-a-gálnak a különféle generációk (is) érzésekre és nagyon eltérően képviselnek véleményt is.)
Végül nem úgy és ott szültem első gyermekemet, ahogy mindig is vágytam. Ehhez még várni kellett öt évet és rengeteg tapasztalatot, többek között a fentieket. Számomra ezek hozták meg az elvitathatatlan támaszt, a magamhoz visszavezető utat - a "jól nevelt" gyerektől a felelős, tudatos felnőttig-, az önmagamhoz való kapcsolódást. A második szülésem olyan volt, ahogy megálmodtam. És hálás vagyok a Sorsnak, hogy ez nekem lehetett.
Most pedig bízom abban, hogy a Kismamahangoló megalkotása által támogathatjuk, megerősíthetjük a kismamákat, hogy meghallják belső hangjukat, akárhová is viszi az őket.
Ha szeretnél a várandósságodban tudatosabb lenni, ajánlom figyelmedbe a Kismamanaplót, amelyről itt olvashatsz (és meg is rendelheted), és amelyről itt láthatsz egy közel kétperces bemutató filmet.
További bejegyzések a várandósság témában:
Tudatos várandósság I. - hit és ösztön
Tudatos várandósság II. - belső fókusz
Tudatos várandósság III. - kitekintés és mese a belső fókuszról
Tudatos várandósság IV. - a szerepek átrendeződése, testvérfelkészítés
Kismama kérdések:
Kismama kérdések I. - a szülés előtti időszak
Kismama kérdések II. - a szülésről
Kismama kérdések III. - a szülés utáni időszak
Tudatos várandósság I. - hit és ösztön
Tudatos várandósság II. - belső fókusz
Tudatos várandósság III. - kitekintés és mese a belső fókuszról
Tudatos várandósság IV. - a szerepek átrendeződése, testvérfelkészítés
Kismama kérdések:
Kismama kérdések I. - a szülés előtti időszak
Kismama kérdések II. - a szülésről
Kismama kérdések III. - a szülés utáni időszak
